Új novella, és estére talán hozok néhány új infót is. Majd meglátjuk! ;)
Jó olvasást!
xoxo Sky
A történet ott kezdődik, ahol azt hisszük, hogy befejeződne. Az élet akkor kezd fontossá válni, amikor nem is hinnénk, hogy az lenne. Na és mi van a szerelemmel? Az az átkozott, szúrós, tüskés szerelem mindig akkor jön, amikor senki nem számít rá, és akkor távozik, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
Ha úgy vesszük, az én történetem is ilyen.
Kezdve ott, ahol befejeződött. Augusztus 5-én reggel mindketten nyúzottan és kimerülten ébredtünk a hosszú éjszaka után, amelyet egy bálban töltöttünk. Nem sikerültek úgy a dolgaink, ahogy terveztük, ezért mikor megérkeztünk hozzájuk egyetlen szó nélkül befeküdtünk az ágyba. Másnap reggel viszont az a bizonyos tüske kipukkasztotta a körülöttünk lévő védőburkot.
Borult az összes eddig felépített védőfal. Amit eddig magunkba fojtottunk, most mind kiadtuk magunkból. Olyan sérelmeket vágtunk egymás fejéhez, amik rég visszanyúltak a múltba, amelyre szinte már senki nem emlékezett, de mi ezt hoztuk fel, nekünk ezzel kellett tönkretenni a kapcsolatunkat.
Eltelt egy év és most alig pár méterre áll tőlem, én meg sem tudok mukkanni. Csak nézem a kezén lévő izmokat, a gyönyörű kék szemeket, amelyekkel most engem figyel. Egyikünk sem mozdul, hogy a másik felé nyisson. Egyikünk sem tesz semmit és azt várom, hogy végre történjen valami, de egyetlen másodperc alatt elfordul tőlem, hogy felnevessen az ismerőse vicces beszólásán.
Elegem volt.
Igen, miattam szakítottunk, mert nem bíztam meg teljesen benne és ezt látta rajtam. Ennek ellenére, én még mindig szerelmes voltam belé és bíztam abban, hogy egyszer visszakaphatom őt. És most semmit nem akartam tenni ezért.
Nos talán azért, mert féltem a válaszától...
A saját társaságomat elhagyva menekültem ki a teremből, miközben a legjobb barátnőim hangja utolért engem. Ennek ellenére nem álltam meg, miért kellett volna? Semmi okom nem volt arra, hogy továbbra is abban az épületben maradjak.
Kint a hatalmas vaskapunak támaszkodtam, és az arcomat könny áztatta el. A szomorúság miatt több mázsás súly helyezkedett a mellkasomra, és úgy zokogtam, mint eddigi életemben soha. Az érzelmeim eluralkodtak rajtam és több mindent éreztem egyszerre puszta fájdalomnál. Ez sokkal több volt egy apró tűszúrásnál, ez már olyan volt, mintha kést döftek volna a szívembe.
Még mindig szerelmes voltam Stevenbe, ez tagadhatatlan.
És a szívem csakis érte dobogott abban és minden pillanatban.
Léptek zaja ütötte meg a fülemet, miközben az eső szitálni kezdett a fejünk felett kavargó felhőkből, melyek kitakarták a fényes csillagokat. Valaki cipője csattogott a földön, ahogy minél közelebb ért hozzám. Automatikusan nyúltam az arcom felé, hogy letöröljem az arcomat, pedig az eső úgyis összevizezte.
Hirtelen egy lihegő fiú arca lépett be a látóterembe és rögtön felismertem benne a srácot, akibe szerelmes voltam, Stevent. Idegesen pillantottam fel rá, nem számítottam arra, hogy utánam jön, sőt igazából szerintem ő maga sem számított rá.
-Mi történt?-kérdezte halkan, miközben ő is egyre jobban elázott.
-Még pont te kérded?-mutattam rá a helyzet iróniájára, mire lesütötte a szemét, majd beletúrt a hajába.
-Emiatt nem kell sírnod-suttogta.-Rég volt.
-Nekem olyan, mintha csak tegnap történt volna-vontam meg vállam.-Minden nap ugyan olyan szar, de velem nem kell foglalkoznod. Én élem nyugodtan az életem, ahogy majd te is fogod.
-Miért élném nyugodtan az életem?-kérdezte értetlenül beletúrva a hajába. Az esőcseppek szüntelenül hullottak ránk, így a hajunk már teljesen hozzátapadt a kabátunkhoz.-A fenébe is! Itt állsz előttem és miattam sírsz. Ez sehogy sincs rendben. Így hogy tudnám nyugodtan élni az életem szerinted?
-Úgy, ahogy eddig is tetted-motyogtam keserűséggel a hangomban. Elegem van ebből a beszélgetésből, már így is túl sokat árutlam el neki abból, amit meg akartam tartani magamnak. Nem szabadott volna tudnia erről, és én mégis elárultam neki.
Magamat korholva hátráltam el tőle, legalábbis próbálkoztam, ugyanis a következő pillanatban a keze kinyúlt értem, elkapta a könyökömet, majd visszarántott maga mellé. Bentről kihallatszódott a hangos zene, egy lassúbb számot játszottak: Laura Pausini It's not goodbye címe száma remegtette meg az ablakokat.
Steven annyira közel húzott magához, hogy éreztem a belőle áradó hőt, amelyet a jeges eső sem tudott csillapítani. Éreztem a leheletét az arcomon, és a szemei is különösen csillogtak, amit az esőre fogtam. Rettentően kezdtem fázni, ahogy az eső eláztatott minket. Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, hogy bemenekülhessek az épület falain túlra, a melegbe, de sikertelen volt minden erőfeszítésem. Nem engedett el.
Sírva fakadtam. Nem bírtam tovább. Itt állt, közel tartott magához és az elmúlt egy év szenvedéseiről nem is tudott. Mindig tudtam, hogy az én hibám volt, hogy elhagyott, de ő sem nyitott felém. Ő sem próbált meg közvetlenebb lenni velem szemben. Elbuktuk az egészet, mégis mindig magamat hibáztattam.
És amikor az élet úgy hozta keresztbe tettünk a másiknak. Egy ideig én sem bántam, hogy láttam a szenvedést az arcán, de egyébként nem nagyon tudtam elviselni, amikor ugyanezt visszaadta nekem, amikor egy újabb barátnővel jelent meg az oldalán, nem is tudva arról, hogy ez nekem mennyire fájhat majd. Én is buta voltam, hogy nyíltan kimutattam az érzelmeimet, de ki hihette volna, hogy valaha is ennyire tönkretehet engem néhány új barátnővel. Pedig nem is kellett volna, hogy fájjon, hogy éli nélkülem az életét.
-Kérlek, ne sírj-kérlelt engem halkan.-Ne miattam.
-Akkor engedj el, hagyd, hogy elmenjek. Nincs arra szükséged, hogy most itt maradjak.
-És ha én pont úgy akarlak tartani a kezeim között, mint ahogy most?-kérdezte egy kicsit ingerülten.-Szerinted nekem nem volt lelkiismeret-furdalásom az elmúlt egy év alatt? Rengetegszer utáltam meg magamat az elmúlt időben, mert rájöttem, hogy én voltam a hibás, hogy én bántottalak meg, pedig nem érdemelted meg. Soha egyszer sem. És most hogy itt állsz előttem és tudom, hogy miattam sírsz...-mondta, majd hatalmas levegőt vett, mintha nem lenne ereje tovább mondani.-Basszus, Anne a szívem hasad meg, ha így kell, hogy lássalak.
Még jobban zokogni kezdtem, de már nem menekültem óvó karjai elől. Ismertem, már tudtam annyira, hogy az előbb kiejtett szavak igazak voltak és hogy mindent komolyan is gondolt. A karjai a derekam köré fonódtak és abban a pillanatban már nem tudtam, mit kellene tennem és mit kellene mondanom.
Lassan, mintha a gondolatomat is kitalálná, Steven a karjában tartva engem jobbra-balra kezdett billegni a bentről kihallatszódó zenére. Mint amikor megismerkedtünk, akkor is rengeteget táncoltunk.
Hogy mit mondtam ezután? Hogy mit kellett volna tennem? Fogalmam sincs, de akkor muszáj volt belé kapaszkodnom. Ott a szakadó esőben, félig átázva, egymás hülyeségén mosolyogva táncoltuk el az utolsó táncot, amellyel megpecsételődött az éjszaka és a jövő.
Mert azután az este után többé már nem két "idegen" emberként voltunk jelen. Onnantól kezdve egy egész része voltunk.
