Sziasztok, itt az első rész! :)) Nagyon kérlek írjátok meg, hogy tetszik-e nektek, meg hogy folytassam-e a sztorit, vagy inkább hagyjam és foglalkozzak a The Saviorral. Jó olvasást, gimiseim!
Skyler Brooks :) :*
-Én ezt nem fogom tudni megcsinálni.
Ez volt az első mondat, amit anyának mondtam azután, hogy a suliban engem választottak a balatoni tábor idei vezetőjének. A Szent Margit gimi minden évben szervez egy két hetes tábort a diákjainak és annak ellenére, hogy tanárok is jönnek, a tábor vezetőjét a 11.-sek közül választják ki. Ez az egész úgy működik, hogy minden osztályból jelölnek két fiút, illetve két lányt, majd kihúznak egy nevet, aki a tábor hivatalos vezetője lehet. Szó szerint ilyen mindenes a tábor számára. A tanárokon kívül van még 10 segítője, akiket szintén a 11.-sek közül választanak.
Nos ebben az évben engem is beválasztottak annak ellenére, hogy tiltakoztam. Az osztályból senki nem akart menni, így jöttem én szóba. A nevem bekerült az esetleges táborvezetők közé és amilyen szerencsém volt engem választottak ki. Amikor az osztályfőnököm közölte velem a „jó” hírt, olyan rosszul lettem, hogy muszáj volt kikéredzkednem a mosdóba. Pánikroham tört rám és muszáj volt lehiggadnom és bevenni az ilyen esetekre tartogatott gyógyszerem.
Senki nem ismert engem. Az első padokban ültem három legjobb barátnőmmel, de annak ellenére, hogy őket mindenki ismerte, az én nevem alig volt ismerős a sulis diákoknak.
Mondjuk nem is bántam. Nem voltam az a lány, aki házibulikba vagy diszkóba járt. Jobban szerettem meghúzódni a sarokban úgy, hogy senki nem vett észre. Az órákon a feleléseknél is többször rosszul lettem, de a gyógyszer segített leküzdeni a félelmet, így még csak-csak jól lefeleltem, ha kihívtak. Ami valljuk be elég ritkán volt.
-Anya, én nem tudok barátkozni. Nem tudok beszélni. Fölösleges elmennem, mert sosem lennék arra képes, hogy egy egész tábort én vezessek.
-De ott lesznek melletted a lányok is. Majd ők segítenek.
Az egész balatoni kirándulás csak annyiban volt jó, hogy három barátnőm, Váradi Rebeka, Mór Veronika és Aradi Anna szintén ott lesznek a táborban. De ez korántsem annyira nyugtatott meg, hiszen a táborban több mint 100-an lesznek. Fogalmam sincs. Egy biztos, hogy nekem egy egész tábor ízlését el kell találnom 10 másik ember segítségével. Jézusom, miért kell ezt nekem megcsinálni?
Ráadásul, ami még jobban felidegesített, hogy lesz egy meglepetés vendég is, akiről még én sem tudtam, hogy ki. Nem tudtam, hogy miért olyan izgatottak a tanárok és kit várnak annyira a táborba, de azért nekem elmondhatták volna. Remélem, nem valami híres valaki, mert akkor csak még jobban ideges leszek. Főleg, hogyha véletlenül ki kell majd állnom énekelni vagy táncolni. Nem merném megtenni.
-Oké, anya, de akkor sem szeretnék kiállni nagy közönség elé.
-Egyszer úgyis meg kellene barátkozni a szerepléssel, hiszen jövőre érettségizel.
-De az jövőre lesz-hoztam fel az érvemet.-Addig majd gyakorolok a lányokkal.
-Nem, kicsim, szépen elmész és összehozol egy nagyon jó tábort a többieknek.
Így indultam én neki a Szent Margit gimi balatoni táborának, annak ellenére, hogy legszívesebben elmenekültem volna a kíváncsi tekintetek és az örökös baromságok elől.
A táskám mellett halomban álltak a különböző ruhák, illetve a gitárom becsomagolva, néhány más dolog, pár könyv estékre és a legfontosabb a pánikrohamok elleni gyógyszerem. Ott volt még a szövegeimmel teli kicsi füzetecske, plusz egy olyan füzet, amibe az összes dolgot feljegyeztem, ami a táborral kapcsolatos. Programterveket írtam bele, amiket bemutathatok majd a tábor szervezőinek, illetve a tanároknak. Akit eddig megkérdeztem jónak találta az ötleteimet, de hogy a többieknek mennyire fog tetszeni, azt nem tudom.
Reménykedek, hogy élve túlélem a tábort.
Csakhogy előtte még valami mást is túl kell élnem.
-Hányra kell menned a városba?
-Csak egyre megyek és délután a fél hármassal jövök.
-Ha az egyessel akarsz menni, akkor csak tudatom, hogy hét perced van elérni a buszt.
Ijedten kaptam a tekintetem a faliórára, aztán percekkel később már rohantam kifelé egy kis oldaltáskával az oldalamon. A buszmegálló max 5 percre lehet tőlünk, így futva is odaértem. Csak pár öreg néni, és egy-két általános iskolában megismert arc állt a megállóban rajtam kívül. Gyorsan kikerestem a táskámból a bérletemet, utána próbáltam visszaállítani normálisra a légzésem.
Percekkel később a busz megérkezett, és mindenki egyenként felszállt rá. Miután leültem egy teljesen szabad helyre, bedugtam a fülhallgatót és zenét kezdtem hallgatni. Azt a lejátszási listát választom, amit azokra a helyzetekre csináltam, amikor szomorú vagyok. Nos jelen pillanatban sem van ez másképp.
Nem, nyugodjatok meg, nem rossz dolog, mármint az én szempontomból nem az. Egy fiú, akit Marcinak hívnak és szintén a Szent Margit gimibe jár, elhívott ma valahová. Sétálgatni, fagyizni meg ilyenek, de ezzel még nem is lenne baj, ha nem lenne bennem egy kétely. Sajnos a múltamban volt egy elég nagy csalódásom, és még képtelen voltam elengedni a fiút, akit annak ellenére is szeretek, hogy összetörte a szívem.
Feloldottam a telefon képernyőjét és nyitottam egy új jegyzetet, amibe gyorsan lejegyeztem azt a pár sort, ami eszembe jutott az egyik új versemhez vagy dalomhoz:
Mert tudom, hogy te vagy a végzet/
Aki engem véd és éltet/
A szerelemtől pezseg a vérem/
És veszélyes tűzben égek.
Ez az én kis titkom. Szeretek írni. Történeteket, verseket, dalokat. Otthon van egy gitárom, amivel a dalokhoz zenét is tudok írni, néha még énekelek is mellé. De csak akkor, ha rajtam kívül senki nincs a közelben. Mindenki tudja, hogy szoktam írogatni, de egyiket sem szoktam megmutatni senkinek, sőt ha felhozódik ez a téma, mindig elterelem a szót. Nem szeretek erről beszélni. Ez is a múltam egyik fájdalmas része és el akarom engedni, de nehezen megy, így csak titokban folytattam, miközben nyilvánosan lemondtam róla.
Valaki megkocogtatta a vállam és én kihúzva a fülhallgatót felnéztem az illetőre. Az általános iskolai osztályfőnököm mosolygott rám, és megkérdezte, hogy szabad-e mellettem a hely, mire én bólintottam és ő leült mellém.
Erika néni az egyik legkedvesebb tanárnő volt a világon és mindig is nagyon szerettem. Mindig is nagyon hálás leszek azért neki, hogy éveken keresztül támogatott és segített nekem. Annyiszor magyarázta nekem a kémiát, és annyiszor beszélgetett velem más dolgokról is, hogy szinte már a rokonom is lehetne. Akárhányszor bármi problémám volt, hozzá rögtön fordulhattam és segített nekem. Ráadásul hosszú éveken keresztül együtt dolgoztam vele a bálokkal kapcsolatban, illetve két évig ő készített fel a kémia versenyekre, amivel elérte, hogy a kémia legyen az egyik kedvenc tantárgyam.
Erika néni 40 év körüli tanárnő volt, fekete hajjal és kék szemmel, általában kontaktlencsét hordott, de láttam már szemüvegben is, ugyan nem gyakran. Az idő elteltével nem sok minden változott rajta, talán egy-két ránc jelent meg a homlokánál, de ennek ellenére még mindig az a fiatalos tanárnő volt, aki annak idején nekem tanította a kémiát.
-Szia, Luca-köszönt nekem.
-Csókolom, hová tetszik menni?-mosolyogtam.
-Egy régi egyetemista barátnőmmel találkozok. És te?
-Egy ismerős meghívott sétálni a városba. Meg úgy is be akartam már menni, hogy bemenjek a kész fényképekért.
-Ó, szoktál fotózni?
-Nem gyakran, de igen-mosolyogtam.-Jó párszor voltam már bent fényképekért, amiket papírformában is látni szerettem volna.
-És milyen képeket szoktál készíteni?
-Általában minden félét. Emberekről, állatokról, a természetről.
-Biztosan nagyon szép képek. Tudnál majd hozni az iskolába is néhányat? És akkor ki tudnánk tenni a képeket az iskola folyosójára, hogy milyen büszkék vagyunk iskolánk volt tanulóira.
Kicsit vonakodtam még egy ideig, de végül Erika néninek sikerült rávennie arra, hogy végül igent mondjak az ajánlatára. Igazából nem is lenne rossz, ha érdekelnének valakit a képeim, mert kíváncsi lennék valaki véleményére. A fotózás, az írás és a zene mindig is az a három dolog volt, amin keresztül valaki nagyon meg tudott bántani és ez sokáig nem volt titok. Amikor bekerültünk gimibe, változtattam és csak kevés embernek mondtam el a dolgaimat. Elég volt az is, hogy jó néhányan tudták.
A gimi mérföldkő volt számomra és még mai napig furcsa vissza gondolni azokra napokra, amikor először léptem be. Még akkor boldog voltam, még képes voltam mosolyogni. Még az utána következő hónapokban is jól mentek a dolgok, aztán minden egyre csak rosszabb és rosszabb lett. Olyan volt, mint egy szakadék, aminek a tetejéről szépen lassan lefelé esek a mélybe. Pár nappal később már az alján voltam, összetört szívvel.
Amikor a busz megállt az utolsó megállónál, tudtam, hogy megérkeztünk. Elköszöntem egy-egy puszival a tanárnőtől, majd utamra indultam. Alig tettem meg pár lépést, amikor megdermedve álltam meg. Marci alig pár lépésre állt tőlem, egy csokor virággal a kezében. Kedves mosolya most is ott volt az arcán, kék szemei a vidámságtól csillogtak, haja pedig, mint mindig most is kócos volt.
Marci 11.-es, matek-fizika tagozatra járt és imádta. Mivel én nem vagyok oda ezekért a tantárgyakért, mindig megpróbált olyan témát felhozni, amiben se a matek, se a fizika nincs benne. Nagyon bírtam őt, de nem úgy, mint egy fiút, hanem inkább úgy, mint barátot.
Szőke haja volt, amely mélyen belehullott a szemébe, ha nem volt felzselézve, most viszont láthattam a boldog csillogást a kék szempárban. Egyszerű fehér pólót és farmert vette fel hozzá. A kinézete alapján átlagos srác volt, nem volt túlságosan helyes, de nem nézett ki rosszul se. Viszont ha mosolygott hasonlított egy kisgyerekre, aki a puszta vigyorával képes lenne bármit kicsalni a szüleiből. Nem volt izmos, de nem is kellett. Az élet nem adhat mindig mindenkinek isteni külsőt. Nekem sincs az, senki sem tökéletes.
És tudjátok mi a legrosszabb? Hogy mindezek ellenére egyáltalán nem tudtam elképzelni magam mellett, mint fiút. Mégis mosolyogtam, ha vele voltam. Az élet igazságtalan hozzám. Miért nem tudom viszonozni az érzéseit? Na jó, biztosan még nem tudhatom, hogy mit érez, de az arckifejezéséből, illetve a tetteiből könnyen megfigyelhető a vonzalom, esetleg szerelem jelei. És a másik baj, hogy ezt nemcsak én vettem észre, hanem a barátaink is.
Mindenki azt mondja, hogy miért nem jövök össze ezzel a fiúval, de akárhányszor előtte állok, képtelen vagyok arra gondolni, hogy talán lehetne valami közöttünk. A régi szerelmem elcseszte az életem és még mindig úgy kísért engem, mint egy démon, ami elködösíti a gondolataimat.
-Szia-köszönt Marci, mire visszaköszöntem és megköszöntem neki a csodás virágokat. Lassan sétálni kezdtünk, és elmeséltük egymásnak a napunkat, illetve beszélgettünk a nyári élményekről. Ahogy egyre jobban telt az idő feltűnt, hogy Marci egyre jobban ideges. A hajába túrt, a kezét tördelte. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban el akarna futni. Aztán egyszer csak megszólalt.-Tudod, okkal hívtalak ma ide... Szerettelek volna megkérdezni téged arról, hogy van-e éppen valakid és hogyha nincs, akkor lenne-e kedved randizni velem?
A pasi/csaj téma sosem hozódott fel, és valahogy nem is bántam, hogy nem érdeklődött ezek iránt, most viszont a szívemen keletkezett egy újabb repedés. Még mindig bennem vannak a múlt szenvedései, még mindig éreztem a meg nem történt csókok és ölelések hiányát. Minden érintése égette a bőrömet, annyi év után is és emlékszem ajkai lágyságára, ahogy puszit nyomott a homlokomra. Emlékszem kék szemére, emlékszem az illatára, amit annyira szerettem belélegezni. A múltam része, mégis ezernyi tűzijáték robban fel előttem, ha meglátom egyetlen mosolyát is. Nem tudom felejteni a szépet és így is, minden rossz ellenére, szeretem őt.
Ahogy az emlékeimben folyamatosan feltűntek a képek és ahogy egyre több érzelem tört fel bennem, úgy éreztem, hogy lassan kezdek szétesni. Az érzelmek vihara elárasztotta a belsőmet, és szemeimben könnyek gyűltek. Nem tudtam megszabadulni az érzésektől, akármennyire fájnak is.
Nagyot nyeltem, miközben próbáltam visszatartani feltörekvő könnyeimet. A földet bámultam, és halkan motyogni kezdtem.
-Marci... Én... Ez túl bonyolult.
Szinte fel sem ismertem a saját hangomat, amikor megszólaltam.
-Ezt nem értem...-motyogta Marci.-De ha nem szeretnél erről beszélni, akkor...
-Nem, Marci. Tudom, hogy kedvelsz engem és én is kedvellek téged, de... A múltban volt valaki, aki összetörte a szívemet és még a mai napig nem tudtam túllépni rajta-mondtam a szemeibe.-Őszintén nagyon kedves és figyelmes fiú vagy, de egyelőre csak barátként tudnálak elképzelni magam mellett. Remélem ezt megérted-néztem rá könnyes szemmel.-Túl fontos lettél nekem az utóbbi időben és nem akarlak elveszíteni. Nem azt mondom, hogy soha nem lehetünk együtt, de kell egy kis idő, amíg megszokom és újból képes leszek egy kapcsolatra.
Marci szomorú mosollyal bólintott, majd karjait körém fonva, próbált megnyugtatni. Tudtam, hogy fáj neki, de nem tehetek róla. Nem hazudhatok a szemébe csak azért, hogy neki jó legyen. Az nem én lennék, mert a végén csak tönkre tenném a barátságunkat. Még ennél is jobban. Csak hazudnék neki, amivel még ennél is jobban megbántanám. Sose bocsájtana meg nekem. Az idő majd eldönti. Ő már nem is hiányzik annyira, mint amennyire régebben, de tudom, hogy még képtelen lennék elengedni őt, amikor ennyire erős érzelmek kötnek hozzá.
Marci pedig biztosan képes lesz elfogadni a tényt, hogy máshoz köt a szívem. Biztos vagyok abban, hogy mellettem lesz, amikor ezeket érzelmeket majd elengedem, és amikor majd készen állok arra, hogy boldogan és őszintén igent tudjak mondani neki egy randira. Nem tudom meddig fog tartani, nem tudom ki fog sérülni, de annyira már ismerem Marcit, hogy bármi is fog történni ő mellettem lesz.
Amint hazaértem, a könnyeim újra előtörtek. Marci szomorú tekintete belevésődött az emlékeimbe és minden egyes pillanatban újra és újra láttam a szemeim előtt a pillanatot, amikor vissza se nézve elsietett a másik irányba, mielőtt a buszom beállt volna a megállóba. Kétségbe voltam esve.
Marci iránt nem voltam közömbös, de a szívem a múltamhoz kötött. Még mindig éreztem a múltban történt fájdalmakat, a múltban történteket. Egyszerűen képtelen voltam elfelejteni a szép emlékeket, mert azok örökké a múlthoz fognak kötni. Mindenki mondja, hogy már rég túl kellene lennem Rajta és a régi emlékeken, de akárhányszor befordulok egy-egy boltba, mindig eszembe jut valamiről. Akárhányszor elmegyek az utcán egy hatalmas reklámtábla előtt, meglátom az arcát a plakátokon. A tévében is híres emberként kezelik, közkedvelt lett és emiatt egyre többször láttam őt különböző műsorokban. És amikor már készen állnék arra, hogy elengedjem, megint és megint megjelenik újra és újra visszatérve a gondolataimba.
Anya lépett be a szobám és egyetlen szó nélkül vigasztalni kezdett. Ismeri már a szerelmi háromszöget az életemben, tudja, hogy nem könnyű megbirkóznom ezzel a dologgal. Nem is kellett semmit mondania, nekem elég az, hogy mellettem állt és támogatott, mint akkor, amikor a szívem először tört össze.
Egy idő után, amikor már megnyugodtam, mégis megszólalt:
-Mi történt?-kérdezte halkan.
-Elhívott randizni, de elmondtam, hogy még képtelen lennék erre.
-És összevesztetek?
-Nem. Épp ez az, hogy nem mondott semmit, csak bólintott, pedig láttam rajta, hogy legszívesebben elfutna előlem. Olyan szomorú volt, anya-sírtam el magam.-Akaratlanul is megbántottam az érzéseit, amit egyáltalán nem akartam. Valószínűleg nem is fog szóba állni velem többet, pedig nagyon fontossá vált nekem. Olyan jó barát volt. Miért kellett elrontanom ezt?
-Hé-fogta meg anya az arcomat.-Nem te rontottad el ezt az egészet. Ezt nem is lehetett volna elrontani. Ő másként tekint rád, de te nem. Ezt pedig el kell fogadnia. Egy idő után pedig majd meglátjátok mi lesz ebből. 
Mielőtt bármit is mondhattam volna a gépemen a Skype jelezni kezdett, hogy hívnak engem. Pontosabban Vera, Anna és Beka. Megtöröltem az arcom, kibontakoztam anya öleléséből, majd fogadtam a hívást. A három lány egyszerre kezdett beszélni hozzám és nem bírtam kivenni a szavakat, ezért hangosan megkértem őket, hogy lassítsanak és próbálja meg egy ember elmondani a dolgokat.
Vera vállalta magára a feladatot, hogy közölje velem a tényeket.
-Szerintem jobb lenne, ha a tévédet átkapcsolnád az ötösre.
Értetlen tekintettel nyúltam a távirányítóért, majd megnyomtam rajta az ötös gombot. Pár pillanattal később pedig anyával az oldalamon már meg is pillantottam a tévében szereplő fiút. A szívem rögtön felgyorsult és akaratlanul is fentebb vettem a hangerőt. Tekintetem a képernyőre tapadt, miközben sírni lett volna kedvem. A pánikroham még nem ért el engem, de a légzésem már kezdett felgyorsulni. Hallgattam, hogy mit mond, de alig bírtam felfogni szavai súlyát, mert a következő pillanatban térdre rogytam, aztán a világ elsötétült előttem.
A sötétség hirtelen borított be és pillanatokkal később pedig már azt sem tudtam, hol vagyok. Kellemes álomba merültem, ahol már csak Ő és én voltunk. Meg a zene. Gitárral a kezében ült előttem egy széken, miközben én is egy gitárt pengettem. Mindketten gitározni kezdtünk és valamiért én énekeltem is. Lámpalázamat feledve merültem bele a zenébe. Ez a jelenet már megtörtént? Vagy tényleg csak álmodok?
Valószínűleg tényleg csak képzeltem, hogy ott volt mellettem, hiszen egy híres banda gitárosa nem lehetett mellettem, nem is történhetett ilyen jelenet a múltban se. Arra emlékeznék, nem? Hiszen minden egyes pillanatra emlékszem, amit Szántó Zolival töltöttem...
