A szerelem száz színe (novella)

Sziasztok!:))

Újabb novella, mint ahogy ígértem is. :)) Viszont a The Whisperer blogom bezárta kapuit, sajnos semmi ötletem nem volt a folytatáshoz. Bocsánat érte, de én valahogy nem bírok a fantasy műfajban írni, így inkább megmaradok a romantikus regények, novellák műfajában. ;)
Jó olvasást!

xoxo Sky

A szerelem száz színe-olvasta el újra és újra a begépelt címet. Nem tudta eldönteni, hogy jó ötlet lenne ezzel a címmel beadnia a fogalmazását. A tanára azt várta el tőle, hogy egy személyes írással állítson be az órára és azt adja le. Ez egy pályázat volt, amely pályázat során az írás bekerülhet az iskola évkönyvébe, majd az iskola honlapjára, és nagy valószínűséggel egy országos novellaíró versenyre is.
Csak hát, Auróra nem hitt saját magában. Rengeteg embertől hallotta, hogy tehetsége van nemcsak az íráshoz, hanem a zenéhez is, de sosem volt biztos semmiben. Egyedül Viktor volt a biztos pont az életében a legjobb barátain és a szülein kívül.
Ezenkívül minden ingatag lábakon állt.
Kezdve a tanulmányi eredményével, amiben ha egyetlen hiba is csúszott, már rosszul érezte magát. Pedig tudta, hogy mennyire stresszel a dolgokon, nem akarta, hogy ilyen élete legyen, csak sajnos a természeténél fogva nem tudott máshogy viselkedni.
A szobája fa ajtaja halk nyikordulással nyitódott ki, majd megjelent a szanaszét álló hajjal rendelkező barátja, Viktor. Legjobb barátok voltak kiskoruk óta, és mindent megtudtak beszélni. Lehetetlen volt őket elszakítani egymástól, hiszen egymásért éltek.
Mégis amióta Aurora rájött egy-két dologra, a párosuk kezdett elhidegülni egymástól. És ezt Viktor is észrevette.
Viktor mindig is játékos, szeleburdi kisfiú volt, de miután betöltötte 16 életévét minden megváltozott rajta. Megizmosodott, magasabb lett, borotválkozni kezdett és hát természetesen a lányok is jobban felkeltették az érdeklődését. Bulizott, élte az életét. Úgy volt az élettel, hogy ha már csak egyszer élhet, akkor ki kell használni. Csakhogy nem számított arra a tényre, hogy sajnos az ember képes szerelembe esni.
Ez lett az ő sorsa is. Belebolondult Aurórába. Egyik este, amikor átment a lányhoz, és az éppen az ágyon olvasott egy rövidnadrágban és egy kinyúlt pólóban, meglátott benne valamit, amit addig nem. Látta gyönyörű szépségét, látta azt a bájt, amely miatt nap mint nap képes volt mosolyogni. Ez volt az a lány, akit mindennél jobban tisztelt és védelmezett. Bárki, ha a közelébe ment is, rögtön tett arról, hogy tisztességesen bánjon vele. A mindene volt.
Csakhogy most sem a legjobb állapotában érkezett meg a lányhoz. Kissé a pohár aljára nézett a barátaival, de ahhoz még elég józan volt, hogy tudja, mire készül az elkövetkezendő percekben.
De a lány látványa újra lesokkolta. Ott ült a gépe felett egy szál rövidnadrágban, meg abban a kinyúlt pólóban, amit egyszer a fiú szekrényéből csórt el, amikor nála volt. Viktor alig bírta levenni a szemét a lányról, ahogy az éppen nagyon koncentrált és valamit gépelt a laptopján. Ilyenkor volt igazán önmaga, mert az a lány volt, akibe Viktor annyira beleszeretett.
Auróra hangosan sóhajtva fordult el a gépétől, aztán meglátta az ágya mellett álló fiút és meglepett mosolyt villantott felé.
-Helló-köszöntötte, de miután nem kapott választ idegesen állt fel és pillantott a kissé illuminált állapotban lévő fiúra.-Mi a baj, Viktor?-kérdezte, majd mikor közelebb sétált megérezte az alkohol szagát.-Te ittál?
-Nem fontos-sóhajtott a fiú, majd a laptop felé biccentett, amelynek képernyőjén hosszú, tömött sorok sorakoztak egy szövegszerkesztőben.-Mit írsz?-kérdezte, mire a lány arcán halvány pír jelent meg.
-Ez semmi.
-Megnézhetem?-reménykedett Viktor, hogy valamivel eltudja kissé terelni mocskos gondolatait a lány hiányos öltözete miatt. A lány valamit biztos láthatott rajta, mert lassan ugyan, de bólintott és összefont karral kissé arrébb állt, hogy a fiú leülhessen a számítógépe elé.
Miután Viktor helyet foglalt, megköszörülte a torkát, de a szíve már rögtön azután hangosan dobogni kezdett, hogy elolvasta a címet.
-A szerelem száz színe-kezdett bele hangosan.-Van úgy, hogy az ember tűnődik élete hátralévő részének pillanatairól és semmi jót nem tud elképzelni. Pedig hihetetlen mennyiség dolgot elképzelhetünk, mint például a menyasszonyi ruhánkat, a házunkat, férjünk óvó karjait és természetesen azokat az apró pillanatokat is, amelyekért érdemes élni-olvasta, miközben apró pillantásokat vetett a tőle elforduló Auróra hátára.-Csak sosem biztos, hogy mennyire érdemes harcolni ezekért. Van, aki feladja már az első pillanatban, van, aki örökké harcol egy-egy kósza percért. És itt vagyok én, aki csak vár, aki nem tesz semmit, pedig az orra előtt van a lehetőség és mégsem szólal meg, csak némán bámulja a szeme előtt sodródó faleveleket. Azokat, amelyeket a szél a magasba repítve tovább visz. Érdemes nekem még harcolnom a szerelemért? Érdemes volna még élnem a lehetőségért? A szerelmek úgyis jönnek mennek, mégis mind más, mind különböző, valamelyik erősebb, mint a másik. De honnan tudhatom, melyik a legerősebb, amelyiket nem szabad elengednem? A szerelem száz színe közül honnan tudhatom, hogy melyik hoz számomra boldogságot? Nem könnyű megtalálni a tökéletes embert, de ha egyszer megtalálom, nem engedem. És kedves olvasó, felteszed nekem a kérdést, hogy én megtaláltam-e. Nos igen, megtaláltam, csakhogy számomra ez a szerelem lehetetlen.
Viktor meglepődve olvasta végig az előbbi sorokat, amelyek végén a kurzor villogott, jelezve, hogy Auróra nem írt többet a fájlba. A fiú el sem hitte, amit olvasott. Tudta, hogy min kell dolgozni éppen a lánynak és így tisztában volt azzal, hogy személyes hangvételű fogalmazásába igazat kell írnia.
Soha sem hitte volna, hogy annyira féltékeny lesz, mint akkor, de ökölbe szorított kézzel próbált lehiggadni, hogy ne ordítva próbálja kiadni a fájdalmát a nagyvilágba. Egy biztos, ha most itt lennének Auróra szülei és ő kiborulna, biztos többet be nem tehetné a lábát a házba.
A lány pirulva fordult el tőle, hogy még véletlenül se lássa Viktor reakcióját, de meglepetés érte, amikor a fiú némán ült mögötte hosszú percekig. Szerelmes volt belé, nem bírta volna csak úgy elengedni a fiút, mellette akart volna maradni bármilyen módon.
-Szeretsz valakit?-kérdezte halkan Viktor, miközben továbbra is a gép képernyőjét bámulta.
A lány először nem tudta, hogy mit válaszoljon, de végül válaszolt a kérdésre.
-Igen, de a srác sosem venne észre engem-hajtotta le a fejét.
-Akkor az egy jó nagy barom-motyogta teljesen lesújtva a fiú, miközben beletúrt a hajába.-Bárcsak hamarabb tudtam volna ezt...
-Hogy érted ezt?-fordult felé értetlenül Auróra.
-Nem érdekes-legyintett egyre ingerültebben a fiú, majd felpattant az ágyról és elindult kifelé a lány szobájából, de az ajtónál megtorpant.-Teljeséggel idióta az a barom, ha nem veszi észre, mennyire gyönyörű vagy.
Auróra hangosan kapott levegő után, mikor értelmezte legjobb barátja elejtett szavait, és nem tudta, mire vélni. Hiszen a fiú a mindig csajozós Viktor volt, aki kiskora óta húgaként kezelte és ő csak titokban lett szerelmes a védelmezőjébe. Most mégis el sem hitte, hogy mire vélje Viktor reakcióját. Nem tudta, nem értette, hogy mi folyik körülötte.
A fiú vállára helyezte a kezét, hogy megállítsa a távozásban. Nem akarta hagyni, hogy magyarázat nélkül kilépjen az ajtaján, mert nagy valószínűséggel többet nem jelenne meg náluk. És ő szerette a fiút, nem akarta elengedni őt.
Viktor kissé értetlenül fordult meg, hogy megpillanthassa a lányt, akinél már régóta otthagyta a szívét. Megtiport arccal vette észre a lány érdeklődő és értetlen arcát. Auróra szemei kissé elhomályosultak és innen a fiú már tudta, hogy a lány lassan sírni kezd. Nem akarta így látni, ezért karjaival a lány dereka után nyúlt és szorosan magához láncolta, hogy még véletlenül se lásson le az arcára.
Auróra szipogni kezdett, ahogy Viktor keze a gerince mentén simogatta a hátát. Kellemes bizsergés követte az érintéseket, és alig bírta megállni, hogy ne sírja el magát a gyengédségtől, amellyel a fiú védelmező ölelésébe vonta.
-Miért kell ennyire nehéznek lennie?-suttogta alig hallhatóan, de a fiú még éppen meghallotta és kíváncsian tolta el magától a lányt, aki nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét.-Bárcsak észrevennéd...
-Mit kellene?-értetlenkedett Viktor és egyre jobban bepánikolt. Nem volt értelme Auróra mondatainak, nem volt értelme az egész helyzetnek.-Mondd el nekem, Auróra, nem értem, mire gondolsz.
-Én sem értem, hogy miért nem vetted észre, hogy beléd szerettem-rebegte a lány. Viktor nem bírta felfogni a vallomást. Évekig abban a nyomorúságos hitben volt, hogy ő, a srác, aki folyton bulizik és iszik nem tudja meghódítani a legjobb barátja szívét, most mégis kiderült, hogy minden rossz tulajdonsága ellenére, a lány mégis beleszeretett.
Lehetséges lenne az, hogy a szíve menten kiszakad a mellkasából? Lehetséges, hogy minden bugyuta kérdésre, amelyet feltesz neki, vakon igent mondana, hogy minden kérését szó nélkül teljesíteni csupán egy dologért: a lány szerelméért?
Igen. A válasz erre igen volt. Mert Viktor nem tudta elképzelni az életét a lány nélkül. Teljesen beleőrült volna abba, ha a lányt elveszíti. És most itt volt az alkalom, hogy ezt be is bizonyítsa neki.
Elkapta a lány derekát, karjait köré fonta, arcát a lány feje mellé hajtotta, és hangosan ki-be lélegzett attól az idegességtől, ami akkor feszítette a mellkasát. A lehelete súrolta a lány arcát, amelytől Auróra egész testében megborzongott. Sosem volt még egyikőjük sem ilyen közel ahhoz, hogy elszakadjon nála az a bizonyos cérna, de Viktor ki akarta élvezni, hogy a karjában tarthatja a lányt, mert nem tudta, milyen jövőjük lesz ezután.
De elszánta magát, hogy nem titkolja tovább a szerelmét, ezért ott abban a pillanatban, színt vallott és nemcsak a lánynak, de saját magának is.
-Nem vagyok mindig jó ember, de mindent megtennék azért, hogy téged biztonságban tudjalak. Szeretlek, és fontosabb vagy nekem a világ összes dolgánál és kibaszottul szeretném, ha melletted ébredhetnék és azt is, hogy csak az enyém legyél-mormolta Viktor.
Auróra nem bírta tovább, hangosan zokogni kezdett. Nem bírta elviselni a tényt, hogy évek óta kerülgetik egymást, és csak egy véletlen beszélgetés miatt jöttek elő belőlük az elfojtott érzelmek. Auróra elszakította magát a fiú ölelésétől és belenézett könnyektől homályos tekintetével a fiú szemébe. Látta, hogy ő neki is csillog kissé a szeme, emiatt még jobban sírni kezdett, de ajkát a fiúéhoz érintetette. Sosem csókolózott még ezelőtt, de most nem tudta volna elképzelni ezt a pillanatot anélkül, hogy ajkai nem érinthetik Viktorét.
A fiú kissé döbbenten figyelte a lány reakcióját, de aztán minden tiltakozás nélkül csókolt vissza. Többé már nem kellett félnie attól, hogy a lány nemet mond neki. Legalábbis egészen addig bízhatott ebben, amíg nem csinál valami hülyeséget. Tisztelte a lányt, mindennél jobban szeretett volna vigyázni rá.
De az önuralma a föld alatt volt kilométerekkel lejjebb.
Felkapta a lányt az ölébe, aki a dereka köré fonta a lábát. Így ültek le az ágyra, ahol tovább csókolóztak, és bár a fiú alig tudta visszafogni magát, nagyon jól tudta, hogy nem szabad sietni. Elvileg mire való a sietés? Semmire. Itt áll előttük egy egész élet, még az is lehet, hogy évek múlva is együtt ülnek majd kézenfogva közös házuk teraszán. A jövő kifürkészhetetlen, soha senki nem tudhatja biztosan, hogy mi fog történni évek múlva.
Auróra még mindig remegett a boldogságtól, amely körbevette. Nem ilyennek képzelte a csókolózást, álmaiban nem hitte, hogy ennyire boldog lehet egyetlen csóktól. A képzelete mégis elindult az agya hátsó zugában és egy kerek egész megfogalmazott szöveggé állt össze.
Leállította Viktort, majd gyorsan lehuppant a gép elé, miközben érezte magán a fiú értetlen tekintetét.
-Mi a baj?-kérdezte tőle Viktor.
-Csak le kell írnom valamit.
És gépelni kezdett:
Legalábbis hosszú ideig azt hittem, hogy lehetetlen, hogy ő is szeressen, de ha harcolsz érte, akkor minden megváltozik. Minden virág kinyílása egy-egy boldog percet eredményez. És hogy mi az, amitől olyan sokszor megdobbanhat a szívünk? A mosolya. A mosoly, amitől a világon minden a legszebb.
A szerelem száz színű, néha fekete, néha világos, néha pedig színes fergeteg. Mint a hulló levelek egyszer ők is tönkremehetnek, de mikor tavasszal a virág újra nyílni kezd, emlékezz arra, hogy az élet mindig is lehet szebb a feketeségtől.
Eközben Viktor keze újból köré fonódott és alig bírta ki, hogy ne remegjen a keze a billentyűzet felett.
-Azt hiszem, a miénk is száz színű lehet-suttogta a fiú és a lány mosolyogva jött rá, hogy mennyivel szebb lesz az élete, ha az ő szívében is kinyílik a száz színű virágtenger.

Reménytelen szerelem (novella)

Sziasztok!

Letörlődött ez a novella, így újra fel kellett tennem, de mindjárt hozom az újabbat is, ami már Wattpaden is elérhető! ;)

Jó olvasást! :)

xoxo Sky

Elfogadni?
Mi is pontosan ez a szó? Annyiszor elhangzik mások szájából, annyiszor felhangzik egy-egy szakítás után, egy-egy veszteség után... És mégis mások képtelenek felfogni, mit is jelenthet ez. Tudjuk, hogy csak jót akarnak, és a támogatásuk sokat segít, de az elfogadás a legnehezebb dolog a világon.
Én tudom a legjobban.
A veszteség, mint lidérc kísért éveken keresztül. Üldöz, mint egy démon, amely el akarja szívni minden erőmet, minden életkedvemet, minden boldogságomat. Megfélemlít, összehúzza a szívemet, mázsás súlyt pakol a mellkasomra, könnyeket csal a szemembe... Kell még sorolnom, mit érzek, ha egyetlen pillanatra is eszembe jut?
A buszon töltött út hosszú és fáradalmas volt, miközben az ablakon bámultam ki. Esőcseppek folytak végig a hűs üvegen, amelynek a homlokomat döntöttem. Magam mellett éreztem a jelenlétét, bár nem akartam beleegyezni első pillanatban, hogy leüljön mellém, végül még is engedtem, főleg azután, hogy kedvesen rám mosolyogva megjegyezte, hogy már nincs több hely a buszon.
Nem szóltunk egymáshoz, miközben mindketten a kinti tájat figyeltük. Mindketten fél füllel zenét hallgattunk, én csak arra vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Néma, kínos csönd ölelt körbe minket, és már nem tudtam, hogy mit csináljak. A könnyeimet nem bírtam visszatartani egy idő után, így inkább még jobban elfordultam tőle, hogy ne láthassa az arcomat.
Nem jött össze...
-Te sírsz?-kérdezte halkan, miután fél szemmel láttam, hogy kivette a füléből a fülhallgatót.
Miért érdekel, hogy mi van velem?-üvöltöttem magamban.
-Á, nem, dehogy, csak el kaptam valami betegséget és könnyezik a szemem-legyintettem.
-Ne csináld, Chris-suttogta.-Látom, hogy valami baj van. Ki vele?
-Semmi, Nick-mondtam, miután letöröltem a könnyeimet.-Egyébként miért beszélgetünk? Majdnem egy éve nem szólsz hozzám.
-Nem beszélhetek veled?-kérdezte összehúzott szemekkel.
-De igen... Én csak... Nem hinném, hogy érdekel, hogy mi van velem-vontam meg a vállam.-Ennyi az egész.
-Azt hiszed, nem érdekel, hogy ha szomorú vagy? Tudhatnád már nagyon jól, hogy ha valaki fontos számomra, azzal mindig foglalkozom.
Felkaptam a fejem a mondatára és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Minden egyes érzelem, amit ott láttam túlságosan valóságosnak tűnt, de akkor miért nem tudtam hinni neki?
Ó, persze már tudom, miért nem.
Háromszor otthagyott engem.
Évekkel ezelőtt kezdődött a történetünk, amikor egyik nap a suli folyosóján belebotlottam, aztán az iskolai bálon felkért táncolni, de egy tánc után el is tűnt a közelemből. Később, azon az estén jöttünk össze. Akkor még egy tudatlan kislány voltam, aki akkor volt először igazán szerelmes valakibe, így hát belementem a hipp-hopp kapcsolatba.
Olyan szerelemmel szerettem, mint addig senki mást. Igen, gyerekek voltunk még, és ez később meg is mutatkozott. A kapcsolatunk nem volt hosszú életű, és a további két próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Mindketten gyerekesek voltunk, de mindketten harcolni akartunk magunkért, ezért próbálkoztunk többször is. Kár, hogy akkor nem tudtuk, hogy többé már nem létezik olyan, hogy mi.
Még mindig az a kellemes bizsergés járta át a testem, hogy ha rám pillantott, pirultam, ha róla kellett beszélgetnem és még mindig féltem attól, hogy az utolsó szakításunk után bevalljam neki, hogy mennyire szeretem őt még mindig.
De hát a félelem, az félelem... Nem múlik el olyan könnyen, mint azt bárki is hinné. Egyetlen, egyedül töltött, gonosz pillanat tönkre tehet bármit, ami az életünkben történik. A gondolatok borzalmasan megváltoztathatják az életünket. Példának itt vagyok, akinek a félelmei miatt tartunk ott, ahol most voltunk.
Hogy bár valamit éreztünk egymás iránt mégsem lehetünk együtt.
-Nem mondasz semmit?-kérdezte halkan Nick, mire még inkább hallgattam. Hangos sóhaj után percekig csendben maradt, miközben idegesen tekergette a kezében tartott fülhallgató zsinórját.-Te érzel még valamit irántam?
-Most erre mit mondjak?
-Csak kérlek felelj-hunyta be a szemeit.-Érzel még valamit irántam?
Újabb könnyáradat vette kezdetét, és lassan azon a szinten voltam, hogy zokogni fogok. A szívem fájdalmasan sajgott, amikor megláttam a tekintetét. Valami fény csillant meg benne, egy olyan fény, amely a reményt tartalmazta. Az agyam ellent mondott a szívemnek, de beszélnem kellett vele. Meg kellett magyaráznom neki.
Az előző években szinte tudomást sem vettünk a másikról, pontosabban kívülről. Én mindig ott voltam és figyeltem őt, miközben ő férfivá cseperedett. Komolyabb és megfontoltabb lett. Hosszabb ideig járt együtt lányokkal és komolyabb kapcsolatokba kezdett, mint eddig. Talán kereste a számára megfelelő lányt, aki nem én voltam.
Ellentétek voltunk, olyanok, akik bár vonzzák egymást, a külső tényezők hatására mégis eltávolodtak egymástól. Nem haragudtam rá. Cseppet sem éreztem úgy, hogy haragudnom kellene, hiszen közös döntés volt. A kapcsolatunk pedig így is számomra a tökéletességet szimbolizálta, minden hülyeség ellenére. A csókjaink élénken éltek az elmémben és még mindig égett az ajkam, ha ezekre gondoltam. A közösen töltött idő pedig többet jelentett nekem bárminél.
Nekünk csak ennyi adatott meg? Pár hónap, amikor együtt lehettünk.
Túl kevés.
-Azt hiszem, ideje lenne bevallanom-mondtam könnyes tekintettel, miközben lesütöttem a szememet. Eközben az eső csak verte az üveget, és a busz megállt egy-egy megállóban.-De gondolom már úgyis tudod, hogy az érzéseim semmit nem változtak.
-Akkor miért nem engeded, hogy melletted legyek? Nemcsak most, hanem mindig úgy viselkedsz, mintha el akarnál lökni magadtól-jegyezte meg keserűen.-Miért nem adsz egy újabb esélyt kettőnknek?
-Miért kellene?-fordultam felé és belenéztem kék szemébe.-Miért kellene hinnem abban, hogy még valaha boldog lehetek melletted? Hiszen két éve is ezt hittem, akkor is elhagytál. Aztán újra és újra. Én nem akartam lezárni egyszer sem, de nem hiszem, hogy jó lett volna, ha egy olyan fiú mellett maradok, aki nem szeret engem viszont.
-Azt hiszed, nem szerettelek?-kérdezte döbbenten, miközben a kezét arcomra simította.-Nagyon fontos voltál és vagy nekem, de azt hittem... Én csak neked akartam jót. Nem működött ez köztünk, látszott rajtad, hogy nem akartad.
-Azért nem akartam, mert tudtam, hogy te nem szeretsz engem.
-Még most is szeretlek-mondta egyenesen a szemembe nézve, két keze az arcomat tartotta, ahogy engem figyelt és a tekintete az ajkamra vándorolt.
Nagyot dobbant a szívem. Egy éve volt utoljára, hogy magamon érezhettem csodás ajkainak ízét, egy éve érezhettem utoljára csodás érintését az arcomon, és a testemen. Annyira vártam már, hogy újra megint boldog lehessek vele, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Túl sok előítélettel kellett szembe néznünk, túl sok lett volna újra megint elkezdenem ezt az egészet tudva azt, hogy bármikor újra elhagyhatott volna.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha elhagy, rögtön egy másik lány karjaiba vetné magát vigasztalásul. Nem akartam megint ebbe a hibába esni, nem akartam, hogy megint fájjon. Már így is évek óta le kellett volna zárnom ezt magamban, de mindig, folyton folyvást ő érte dobogott a szívem. Olyan nagy bűn, hogy szerelmes voltam és hogy azt akartam, hogy viszont szeressen?
De mi eleve el voltunk átkozva. Három szakítás után, többet már nem bírtam volna ki.
-Nem lehet-suttogtam, miután eltoltam magamtól. A busz megállt és ez volt az a hely, ahol mindkettőnknek le kellett szállni. Valószínűleg erre ő is rájött, mert döbbenten megrázta a fejét, majd velem együtt leszállt a buszról a szakadó esőbe.
Már indultam volna tovább, hogy ne kelljen többet vele maradnom, amikor kinyúlt értem a karja és nem eresztett el.
-Kérlek, engedd, hogy elmenjek-motyogtam kétségbeesetten.-Miért próbálkozzunk, ha megint kudarcba fulladhat ez az egész? Én nem akarok még egyszer átsírt éjszakákat.
-És ha megígérném, hogy ilyen nem történne meg? Csakis akkor hagynálak el, ha te mondanád, hogy vége.
-Nick, ez nem ilyen könnyű, szeretlek, de el kell fogadnod, hogy már nem bírok hinni bennünk. Hiszen már nincs is olyan, hogy mi.
-Ne mondj ilyet-suttogta keserűen, miközben már teljesen átázott. Vizes haja a szemébe hullott.-Féltem lépni egy év ezelőtt, miután elhagytalak. Igen, másoknál kerestem a boldogságot, de mindig mindenhol téged kerestelek. Az összes lányban téged láttalak és borzalmasan hiányoztál. De te ridegen viselkedtél, nem is néztél rám. Miből kellett volna azt gondolnom, hogy még érdekellek?
Igaza volt. Minden módon próbáltam kizárni az életemből, de nem ment. Harcoltam az érzéseim ellen, de nem tudtam. Ez voltam én, aki képtelen volt elengedni a fiút, akit szeretett. Álmatlan, sírós éjszakákat töltöttem azzal, hogy megpróbáltam elfogadni, hogy mással láttam, de mégsem ment. Nem ment, mert még mindig ő volt az első helyen a szívemben. Még mindig őt szerettem.
Nem néztem rá, még jelet sem mutattam soha, hogy még mindig érdeklődöm iránta, és ilyen szempontból a pajzsom hatásos volt. Senki nem jött rá, hogy még mindig szeretem. Most viszont, hogy bevallottam egy éve őrzött hétpecsétes titkomat úgy éreztem, mint aki felfedte az összes lapját.
-Akkor sem lehet. Nem bírok bízni benned-mondtam keserűen, majd a hideg esőben elé sétáltam, megcsókoltam csodálatos ajkát és búcsút intettem neki.-Majd egyszer talán újra együtt lehetünk-mondtam hátrafelé sétáltam.-Addig is látni fogsz. Ha készen állok, érezni fogod te is. Ott leszek. Mindig ott leszek, csak figyelj és érezz!
Bólintott, majd halkan, mintha egy féltve elsuttogott ígéretet tett volna, megszólalt:
-Várok rád, amíg élek.