Sziasztok gimiseim! :)
Szörnyen sajnálom, hogy már két hete tettem fel részre. Esküszöm nem akartam ilyen sokáig halogatni, de sok minden történt az elmúlt két hétben. Hihetetlen mennyiségű dolgozatot zúdítottak ránk a tanárok, és szinte minden nap 11-ig tanultam, utána már csak bedőltem az ágyba... Tényleg nagyon sajnálom..
A részben végre megtudhatják mivel bántotta meg annyira Zolit Luca, és végre egy kicsit közelebb kerülnek egymáshoz..:)
Remélem tetszeni fog nektek ez a hosszú ideig írt, bár nem annyira jól sikerült rész! :D
xoxo Sky :*
Később miután már mindenki kitombolta magát, és miután mi is kellőképpen elfáradtunk, visszaindultunk a házhoz. A lányok hangosan nevettek Peti viccein, míg Levi, én és Zoli hátul sétáltunk. Míg én Levivel beszélgettem, Zoli csendben maradt, de ez most nem volt kínos, hiszen mi teljesen elhülyéskedtük a visszafelé vezető utat. A régi dolgok kerültek előtérbe, és a múlt, illetve hogy mennyi minden történt azóta.
Levi mesélt néhány dolgot a bandájukkal kapcsolatban, amiről nem tudhattam. Például elmondta az egyik, koncert előtti rituáléjukat, ami annyiból állt, hogy közösen megesznek egy fél tábla csokit. Aztán mesélt egy városi kalandjukról, ahol egy szállodában a takarítónő ellopta Peti egyik alsógatyáját csak azért, hogy eladhassa az interneten. Na jó, azért valljuk, ez egy kicsit durva volt. Mármint Magyarországon ritkán hallani ilyen esetről. Levi viszont mesélt még arról is, hogy milyen élmény a színpadon állni, miközben egy telt házas koncertet adnak. Elmondta, mennyire hihetetlen, amikor közlik, hogy a számod/ számotok top listás, hogy platina lemezzé válik az első albumod/ albumotok. És azt is bevallotta, hogy óriási álmuk vált valóra az elmúlt három évben, de az álomért meg kellett küzdeniük, és sok mindent elvesztettek. Viszont megnyerték a menedzserüket, Kékesi Lászlót, aki fantasztikus ember, és azt mondta, hogy egyszer feltétlenül meg kell majd ismernem.
Miután mindenkitől elköszöntünk, Zolival az oldalamon beléptem a házba. Egyikünk sem szólalt meg, de nem is bántam. Gyorsan lefürödtem, átöltöztem, majd lehuppantam a saját ágyamra, de akaratlanul is észrevettem, hogy amíg én a fürdőben voltam, Zoli átöltözött. Egy kék pizsamanadrág és egy fehér atléta volt rajta, ami kiemelte szexi izmait, és láthatóvá vált a hátán lévő tetoválás, bár a lámpa csekély fényében az írás és a mellette lévő forma nem volt kivehető.
Felkapcsolva hagytam a lámpát a fejem mellett, így egy fél pillantásból láttam, ahogy ő is a plafont bámulja. Mindketten csak feküdtünk, nem mertünk megszólalni, és valószínűleg egyikünk sem akart beszélgetni. Túl sok volt nekünk a mai nap, nekem legalábbis óriási előrelépés volt, hogy három év után újra emberek előtt énekeltem.
Percekig, sőt talán órákig is feküdhettünk a saját ágyunkban, amikor halkan megszólalt.
-Igazán jól énekeltél-jegyezte meg halkan.
-Á, ez semmiség. Ti sokkal jobbak vagytok nálam. Van tehetségetek hozzá.
Ekkor Zoli hitetlenkedve felém fordult, kék szemeiben a gyötrődés halvány jele ütötte fel a fejét.
-Hol van a lány, aki imádott énekelni? Hol van az, aki élt, halt a zenéért?
-Az a lány a múlté-suttogtam, majd elfordultam tőle és behunyt szemekkel jó éjt kívántam neki.
-Még mindig ugyanolyan jó hangod van, mint régen...-suttogta.
-Az már túlságosan régen volt, azóta megváltoztak a dolgok...
-Azt hiszem, nem a dolgok változtak, hanem te. Vagy csak nekem tűnt fel, mennyire nem vagy önmagad? Tudod mit, hagyjuk ezt! Jó éjt, Luca!
A szívem eszeveszetten dobogott a mellkasomban, és nem is akartam hinni a fülemnek. Egész testemben megborzongtam mély, rekedtes hangjától, és a verejték is kivert, amikor ezeket a szavakat kiejtette. Sosem hittem volna, hogy így vélekedik. Rájött arra, mekkora változáson estem át, és most már tudja, hogy rég nem vagyok az a realista és az a-nem nagyon, de valamennyire azért igenis-bátor lány, aki voltam.
Leoltottam a lámpát, majd én is oldalra fordultam.
-Te pedig még mindig olyan tehetséges vagy, mint régen. Jó éjt, Zoli!-suttogtam halkan.
Másnap fordult fel a világ, amikor lementünk a partra. Nos kezdetben a lányokkal a parton voltunk, és napoztunk, miközben a táborról beszélgettünk. Eddig mindenkitől pozitív visszajelzést kaptam, és jól esett, hogy amit megterveztem ennyire tetszett a többieknek. Rengeteget nevettünk a kitalált játékokon, és nagyon jó hangulat volt. Én pedig egyre jobban kezdtem oldódni. Igen, még néha volt olyan, amikor legszívesebben elmenekültem volna onnan, de ha szeretnék visszatérni a régi önmagamhoz, muszáj barátokat szereznem.
Miközben mi beszélgettünk, én pedig a következő játékot terveztem a táborba, Zoliék bent fürödtek. Aztán egyszer csak megjelent mellettem, és lehuppant mellém a földre. A nyakamba hajolt, és puszit nyomott a tarkómra, majd előre hajolt a fejem mellett és a papíromat bámulta.
Annyira idegesített már ez a színészkedés. Nem volt összefüggés, nem értettem, mi a célja ezzel az álkapcsolattal, de nagyjából már azon a szinten voltam, hogy bedobom a törülközőt. Már egy milliárd forintért sem vállaltam volna. Reggel úgy, mint eddig mindig, közömbösen, egyetlen szó nélkül öltözött fel, és indult el a fiúkhoz. Még köszönni sem köszönt. Tegyük hozzá, hogy néha régen, egyes emberekkel bunkó volt, de legalább tudta mi illik társaságban, és úriember volt. Talán az én szavaim tették ilyen érzéketlenné? Mert ha igen, akkor még jobban összeroskadok a már így is mázsás súly alatt.
-Mit csinálsz?-kérdezte. Meglepődtem, hogy valódi kíváncsiság hangzott a hangjából.
-Hát... Holnapra gondolkodok valami ütős játékon, de semmi nem jut eszembe.
-Esetleg felelsz vagy mersz?
-Nem, az túl személyes.
-Akkor valami kvíz?-érdeklődik.
-Már volt. Valami új kellene.
-Akkor valami csapatjáték?
-Konkrétan?
-Komolyan tőlem kérdezed, Luca? Honnan tudjam? Nem nagyon ismerem az ilyen táborokat, ha engem kérdezel ezekkel a srácokkal székfoglalót is lehetne játszani. Ellennének vele.
Hangosan felnevettem és felnéztem rá.
-Ez azért vicces volt, de most komolyan kell valami jó ötlet.
-Activity? Azt mindenki ismeri. Vagy esetleg Amerikából jöttem...
-Ez jó ötlet-csillant fel a szemem, gyorsan lejegyzeteltem a lapra, majd valamiért olyat tettem, amire magam sem tudom a megfelelő magyarázatot. Egy köszönömöt elsuttogva, hátrafordultam hozzá, és egy apró csókot nyomtam a szájára, amivel eldöntöttem az előttünk álló másfél hét borzalmas történéseinek lavináját.
Zoli megkövülve meredt rám, aztán bármilyen előjel nélkül, rátapadt a számra. Bennem pedig felrobbant a tűzijáték, amire eddig vártam. Gondolom ismeritek milyen érzés, amikor a kedvenc ételeteket íze szétterjed a szátokban, vagy amikor egy fárasztó nap és egy zuhany után bebújhattok a meleg takaró alá, vagy amikor egy meleg pulcsit vesztek fel. Na ez az összes kellemes, borzongató érzés öntött el engem is, amikor kezével megtámaszkodott mellettem a törölközőn, és újra és újra megcsókolta a számat. Tiltakozni akartam, de ki tudna ellenállni neki? Nem hiszem, hogy sokan.
Az ajka az enyémhez ért, lágy és meleg volt, és kellemes bizsergést éreztem. A testem elkezdett zsibbadni, ezerféle érzelem öntött el, de főleg a boldogság apró szikrái lobbantak fel. Melegség járta át a testemet, miközben karjai a derekamra fonódtak, és egyik keze a pólóm alá vándorolt a bikinim pántjához. Megremegett a keze egy pillanatra, fogaival beleharapott az alsó ajkamba, mire kissé hevesen eltoltam magamtól.
Nem, nem, nem és nem... Nem veszthetem el a fejem. Itt és most nem. Amikor kettesben vagyunk bunkón és közömbösen viselkedik, itt mindenki előtt meg jópofizik. Igen, nem mondtam túl szépet évekkel ezelőtt, de ennyire büntet miatta? Igen, ellöktem magamtól régen, de ennyire vissza akarja adni a szavaim súlyával okozott fájdalmat és kegyetlen terhét? Magába akar bolondítani, aztán eldobni?
Megerőltettem magam, hogy nehogy felpofozzam az emberek szeme láttára, ezért csak egy halvány mosollyal az arcomon kézen fogtam, majd elvezettem őt a WC épületek mögötti részhez, ahol senki nem láthatott és halhatott minket.
Bevallom őszintén, kiborultam. És nem is kicsit. Borzalmas állapotban voltam. Igen, én adtam puszit a szájára, de nem kellett volna folytatni. Körülbelül úgy esett nekem, mint egy ragadozó, aki utoljára három napja evett húst, aztán olyan volt, mintha lassan és szépen akarna felfalni.
-Most mi bajod van?-kérdezte, miután idegességemben már vagy hatvanadjára sétáltam el előtte.
-Ezt most miért kellett?-fakadtam ki.-Miért kellett megcsókolnod mindenki előtt?
-Talán azért, mert itt mindenki azt hiszi, hogy te vagy a barátnőm?-világosított fel idegesen.-Márpedig a szerelmes párok csókolóznak.
-De mi nem vagyunk szerelmes pár, és ezek után már az álbarátnő szerepét se játszom tovább.
Zoli elkerekedett szemekkel pillantott rám.
-Ezt nem mondod komolyan-suttogta.
-De még mennyire komolyan gondolom, sőt szeretném, ha valamelyik másik sráccal helyet cserélnél, és átköltöznél a helyére.
Ekkor, minden előzetes bejelentés nélkül, megragadta a kezemet, majd az egyik bérelhető csónak felé vette az irányt. Kifizette a mellette álló férfinak az óradíjat, majd elvezetett az egyik csónakig, beszállt, beemelt engem, eközben egyáltalán nem érdekelte, hogy minden idegszálammal tiltakoztam ellene. Rángattam a kezem, rugdostam, de ez őt meg se hatotta, sőt az embereknek, akik megkérdezték tőle, hogy minden rendben-e, azt kiabálta, hogy egy kicsit ideges vagyok, mert megláttam valami lánnyal és szörnyen féltékeny lettem, ő pedig most arra készül, hogy négyszemközt szerelmet vall nekem. Az emberek erre csak mosolyogtak, és egy pillanatra még én is elhittem ezt az egészet, aztán jött az első jele a pánikrohamnak: a gyors légzés.
Kedvem lett volna kiabálni, de ő addigra már elindult a motor csónakkal, és egyszer már csak arra ébredtem rá, hogy a tó közepén vagyunk. Menekülni próbáltam, de mindenhol több méter mély víz vett körül minket, amibe nem volt ajánlatos beleugrani.
-Azonnal vigyél vissza-parancsoltam neki dühösen.
-Most igenis beszélgetni fogunk-mondja Zoli halkan.-Ne ellenkezz, muszáj tisztáznunk egy-két dolgot és úgy gondolom nem a tábor és a parton lévő emberek előtt kellene ezt megtennünk.
-Nincs nekünk semmi megbeszélnivalónk.
-Ó, dehogy nincs, és jobb ha tudod, hogy rohadtul nem fogok innen elmenni addig, míg el nem mondasz mindent erről az egészről. Arról a gyerekről, Marciról, hogy miért nem szoktál énekelni, miért vagy ilyen félénk és miért voltál olyan ijedt a múltkor.
-Azt lesheted. Tudod, a kölcsönös bizalom igazán fontos tulajdonság. Igazán megtanulhatnád a szó jelentését, javaslom nézd meg a Magyar értelmező kéziszótárban.
-Igazán nagylelkű tanácsokat osztogatsz, de jobban örülnék, ha beszélnél nekem mondjuk a pánikrohamokról.
-Várjunk! Hadd gondoljam végig. Béreltél egy csónakot, amit bevezettél a Balaton közepére, és most azt várod, hogy mondjam el a titkomat? Biztosan meghülyültél, mert hogy ezt pont veled nem fogom megbeszélni, az biztos. Most pedig azonnal vigyél ki innen, vagy telefonálok a többieknek, hogy küldjenek értünk egy hajót vagy motorcsónakot.
-Nem felejtettél el valamit, drága? Mindkettőnk telefonja a parton van. Ja és közlöm, hogy kifogyott a benzin, ugyanis valószínűleg a tulaj elfelejtette feltölteni a tartályt.
Bepánikoltam.
A héten már másodjára látott akkor, amikor az ájulás szélén álltam. Mindenhol víz vett körül, sehol nem tudtunk kijutni. Nekitámaszkodtam a csónak szélének, és egyre jobban dobogó szívvel, egyre gyorsuló légzéssel próbáltam megkeresni a kiutat, de nem igazán sikerült. Mindenhol csak akadályokba ütköztem, és itt nemcsak a természeti akadályra értettem, hanem a két fiúval is egyre halmozódott a baj. Nyakig ültem a pácban.
Felálltam, és egér utat kerestem a csónakból, de mindig csak a vizet láttam, mindig csak megingott a lábam. Eközben a hangja az én nevemet mondogatta, de szinte meg sem hallottam. Menekülni akartam a bajok elől, de csak még nagyobb baj lett belőle. Amikor egyszer a lábam megingott, majdnem beleestem a vízbe. Már felkészültem arra, hogy a vízbe merülök, és hogy úszás tudatlanságom ellenére muszáj lesz fennmaradnom a vízen, de Zoli épp időben elkapta a derekam, és visszahúzott.
Először nagyon örültem, hogy elkapott és megfogott, de aztán kiderült, hogy az ölébe ültem, ami khmm... Enyhén szólva nem részletezném, miket éreztem ott, legyen annyi elég, hogy a szikra azon nyomban kipattant, a gyomromban pedig verdesni kezdtek a pillangók. Egymás szemébe pillantva megállt az idő. Az adrenalin elöntötte a testemet, miközben mi egyre közelebb hajoltunk egymáshoz, meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, ajka a nyakamba vándorolt, és nedves csókokkal borította be a vállamat. Összerándultam, amikor egy kissé beleharapott a nyakamba, és megszorítottam a kezét. Egy pillanat alatt fordultunk egymás felé, és amikor ajkaink találkoztak, mindketten felsóhajtottunk.
Nem volt tovább mit tagadni, még mindig szerelmes voltam belé.
Még pillanatokkal később, amikor elszakadtunk egymástól, akkor is bizsergett a testem. De ez a gyönyörű érzés sem tudta elterelni a figyelmem arról, hogy egy csónakban ülök, egy egészen mély tó közepén, kifogyott a benzin, és a fiú, akibe fülig szerelmes vagyok éppen a múltamról és a személyes dolgaimról faggat, miközben az eszemet is elveszi egyetlen csókjával. Nem is kívánhatnék ennél jobbat! Hát persze... Pokolba kívánom az egészet.
A légzésem újból felgyorsult, és elkezdtem kibontakozni a karjai közül.
Zoli ajkai a nyakamra vándoroltak, amitől elakadt a lélegzetem, és egy icipicit megnyugodtam.
-Shh-suttogta.-Nincs semmi baj. Biztonságban vagy, itt nem bánthat senki.
-De most mit fogunk csinálni?-suttogom kétségbeesetten.-Itt vagyunk a Balaton közepén, egyikünk mobilja sincs itt és nem tudunk felhívni senkit. Most mit fogsz csinálni, nagy okos?
-Várunk és addig beszélgetünk.
-Nem akarom. Azonnal vigyél ki innen-nyögtem ki fáradtan.
Magához szorított, arcát a hajamba fúrt, és apró csókokat nyomott a homlokomra és a halántékomra. Majd halkan dúdolni kezdett egy régi dalt. Elnevettem, amikor felismertem a dallamot a múlt időkből. Egy altató volt, amit még nekem írt. Miután kiskoromban meghalt a nagypapám, évekig rémálmaim voltak, nem tudtam aludni, ezért Zoli írt nekem egy altatót, amit akár még telefonon is, de minden elalvás előtt elénekelt. Nem szüntette meg teljesen a rémálmokat, de enyhítette őket.
Azóta is emlékszem a kicsi dalra, amit annyiszor hallottam tőle éveken keresztül. Istenem, mennyire hiányoznak azok a pillanatok az életemből. Mennyire hiányoznak ezek a telefonbeszélgetések. Mennyire hiányzik ő az életemből.
-Hogy fogunk kijutni innen?
-Őszintén nem tudom-suttogta.-Nyugodtabb vagy már egy kicsit? Azt hittem, hogy itt fogsz elájulni.
-Nem sokkal, de igen, már jól vagyok.
-Mik ezek a rosszullétek? Pánikrohamok?
-Ezekről nem akarok veled beszélni-bontakoztam ki az öleléséből, és a lábamat átkarolva ültem le vele szemben.-Nem akarom, hogy ezekről tudj. A múltam része, és nem akarok beszélni a múltról. Elég sok minden történt régen, amit nem tudok megváltoztatni, még akkor sem, ha beszélek róla.
-De talán ha beszélsz róla, akkor könnyebben felejtesz-érvelt a saját véleményével.
-Talán. De ki tudja. Mi történhet azzal, aki az egész szívét feltárja? Akinek a szíve darabokban hever?
Zoli közelebb csúszott hozzám, kezével az enyémért nyúlt, megnézte, majd apró csókot lehelt rá, és belenézett a szemembe.
-Az összetört szívre az egyik legjobb gyógyír, ha kiöntöd a szíved, és a barátaid segítségével összeforrasztod a darabokat.
-Milyen kis bölcs gondolatokat keltett benned a helyzetem-suttogtam viccelődve, mire ő halkan elnevette magát, és magához ölelt. Éreztétek már azt, hogy megöleltetek egy barátotokat, aki közben több akar lenni puszta barátnál? Furcsa, de én most igenis éreztem köztünk azt a szikrát. Vagy lehet csak bele képzelek már mindent ebbe az egészbe. Egyáltalán hogyhogy ilyen kedves most velem? Mindig olyan közömbös, ha velem beszél, most pedig pszichológust játszik.
Ekkor jelent meg egy csónak mellettünk, amiben legnagyobb meglepetésemre Pista bá ült. És nem volt mérges, valószínűleg ha mérges is volt, akkor a csónakokért felelős férfira, aki elfelejtette feltölteni a benzintartályt. Mikor a csónak mellénk ért, az életmentős srác (akivel Pista bá jött) leállította a motort, majd megkért, hogy óvatosan szálljunk át az ő csónakjukba.
-Minden rendben van, Miklós?-kérdezte a tanár úr Zolitól (?!), aki érdeklődve pillantott rám, mire én megvontam a vállam. Pista bá soha senki nevére nem emlékezett pontosan, és meglepő módon egykori tanítványa nevét sem tudja rendesen, pedig majdnem minden címlapon, és tévécsatornán ott virít. De a tanár úrtól nem lehet többet várni.
-Elnézést, de én egészen más vagyok, mint akire ön gondolhat...
-Akkor te vagy Józsi-vágta rá kapásból a tanár úr, és ideges mosoly ült ki az arcára, miközben reménykedett abban, hogy végre eltalálta a megfelelő nevet, de Zolinak muszáj volt megráznia a fejét, és ezzel lerombolta a tanár úr gyönge kis álmait.
-Biztos vagyok benne, hogy a te neved Bence...
Zoli majdnem elröhögte magát, és még az életmentő is, aki közben nekem segített átszállni a másik csónakba. Gyorsan átléptem, aztán Zoli is átjött és válaszolt az eddig kérdő tekintettel figyelő Pista bára.
-Az én nevem Szántó Zoltán-mondta.-Egykori tanítványa vagyok.
-Ó, hát persze-bólogatott a tanár úr, majd elfordult tőlünk, és szinte nem is vett tudomást rólunk addig, míg ki nem értünk a partra, ahol a lányok már integetve vártak minket. Pillanatok alatt öleltek magukhoz, majd elvezettek onnan, és egyenesen visszakísértek a tábori házunkhoz. Zoliék még ott maradtak, és mikor a vállam fölött visszapillantottam rá, a tekintetünk akaratlanul is összefonódott a pillanatra, de aztán én elrántottam a fejem.
A lányok elmesélték mennyire kétségbe voltak esve, hogy nem találtak engem, ezért megkérték Pista bát, hogy járjon utána, mégis merre lehetünk. Ez meg is történt, csak közben a tanár úr eltévedt (!) egy kicsit, és valamiért érthetetlen okokból a büfében kereste az vízi mentősöket, miközben azok jó látható helyen ültek a strand bal oldalán. Logika. Végül Magyar Dávidnak kellett tájékoztatnia Pista bát a dolgokról. Elég érdekes lehetett.
Miközben a tábori házban éppen átöltöztem, behallottam a lányok nevetését a hálóba a másik szobából, és akaratlanul is mélyen érintett. Évek óta a legjobb barátnőim, annyiszor nevetünk, annyiszor sírunk együtt, hogy szinte a nővéreimnek hívhatnám őket. Sőt azok is. A szívem mélyén mindig is azok voltak. Akkor miért nem meséltem nekik bővebben arról a borzalmas, utolsó napról? Miért hagytam ki a történetünkből a legfontosabb részletet?
Talán azért, mert féltem, hogyha hangosan kimondom a legjobb barátnőim előtt, akkor tényleg be kellene vallanom, hogy ez megtörtént. A lelkem mélyén kicserélném azt a napot egy sokkal jobbra, vagy meg nem történté tenném.
Azt hiszem itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.
A fa alatt, a lányokkal szemben ültem, és kerestem a megfelelő szavakat, hogy el tudjam mondani nekik pontosan, minden részletet arról a napról, amiről eddig senkinek nem beszéltem ilyen részletességgel. Fontos pillanat volt ez számomra, és úgy éreztem, hatalmas erő kell ahhoz, hogy a következő szavakat kimondjam.
Amikor megkértem a lányokat, hogy délután az Activity előtt jöjjenek le hozzám, furcsán néztek rám. Nem mondtam meg nekik az okot, csak tudattam velük, hogy fontos dologról lenne szó. És ők egyetlen szó nélkül meg is jelentek a kicsi házikónk melletti tölgyfa alatt.
Nagy levegőt véve kezdtem bele a mondandómba.
-Mindig mindenki kíváncsi a történetünkre. Miért vesztünk össze? Mi volt a nagy veszekedés oka? Milliószor hallottam már ezeket a kérdéseket, és most nektek elmesélem annak a napnak a történéseit, amelyen elkövettem életem legnagyobb hülyeségét.
A lányok érdeklődve figyeltek, de nekem nehezemre esett belekezdenem, végül mégis megszólaltam.
-Zolival a gimi udvarán voltunk. Mivel közösen jártunk angolra, az elmaradt óránkat a májusi napos időn töltöttük. Egymás mellett ültünk, ő, én és pár haverunk. Míg ők beszélgettek, én csak bámultam magam elé. Zoli akkoriban kezdett el járni Mónival, én pedig belül egyre jobban kezdtem összetörni-vontam meg a vállam.-Már szerelmes voltam belé, és ideges voltam a jövőnk miatt, mert a féltékenység ellenére nem akartam elveszíteni őt, de ő sosem vett volna észre, mindig a húgaként kezelt.
Oldalra pillantottam, és megláttam, ahogy nem messze tőlünk próbáltak a fiúkkal együtt. Olyan elszántsággal pengette a gitárhúrokat, és annyira beleélte magát a dalba, mintha senki más nem létezne a zenén kívül. De akkor felpillantott, és meglátta, ahogy őt figyelem. Kicsit oldalra fordította a fejét, érdekelődve viszonozta a tekintetemet. Nem is sejtette, hogy pont róla mesélek, mégis annyira féltem, hogy ezt meghallja, hogy lentebb halkítva a hangom folytattam.
-Zoli aznap félrehívott azzal az indokkal, hogy valamit meg akar beszélni, így hát beleegyezve egy kicsit arrébb sétáltunk, nem is tudtam elképzelni, mit akarhat mondani.
Egy fa takarásába léptünk úgy, hogy a többiek ne láthassanak minket. Zoli arca idegességet tükrözött, és szeme alatt fekete karikák sötétlettek, amit valószínűleg az alváshiány okozhatott. Tudtam róla, hogy mostanában keveset aludt, mert említette is, de hogy ennyire rossz állapotban lenne... Azt nem tudtam elképzelni róla.
Zoli tehetséges és okos fiú volt. Folyton négyeseket és ötösöket kapott, jó tanuló volt, dicséreteket kapott, az iskola focicsapatának kiemelkedő tagja volt. Várható volt, hogy a következő évben ő kapja meg a kapitányi címet, ráadásul részt vett az iskola műsorok lebonyolításában, hangosított, gitározott, és énekelt. És annak ellenére, hogy néha beszólt a tanároknak, mindig jó jegyeket szerzett és sosem feleltették. Mindenki ismerte őt, de mostanában kicsit elszállt ettől a hirtelen jött hírnévtől, és a régi énje kezdett teljesen eltűnni.
Zoli közelebb hajolt hozzám, kezét tördelve szólalt meg halkan:
-El szeretnék neked mondani valamit, de nem tudom, hogy kellene ezt.
-Csak bátran mondd, ki vele-mosolyogtam bátorítóan, majd megfogtam a kezét, és megszorítottam. Mitől ennyire ideges? Mi a fene történt, amit ennyire nehéz elmondania nekem? Eddig mindig mindent elmondott nekem, mármint értitek... A Mónival történtekről inkább a haverjaival beszélt, és ez a felállás nekem is jobban tetszett, nem nagyon voltam kíváncsi azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttek.
Azt hittem, hogy valami borzalmas dolgot fog bevallani, de a következő pillanatban egy örömhírt tudtam meg. (Legalábbis azt hittem, hogy az.)
-Eldöntöttük, hogy jelentkezünk az X-Faktorba.
-Ez szuper-mondtam lelkesen.-Mikor lesz a meghallgatás?
-Ööö... Jövő héten, de jobb lenne, ha nem jönnél el.
-Hogy tessék?-rökönyödtem meg.-De hiszen a legjobb barátok vagyunk.
-Tudom, és sajnálom, de könnyebb lesz, ha te nem vagy ott, meg hát jön Móni is.
-Igen?-kérdeztem vissza dühösen.-És a barátnőd ott lesz? Ő veled megy?
-Miért fontos ez annyira neked?
-Mert ez így szemétség. Évek óta ismerlek, majdnem 10 éve, de nem vagy hajlandó arra, hogy engem elhívj a meghallgatásra? Ott akartam volna lenni melletted, hogy támogassalak, de ezek után... És tudod mit, ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy egyszerűen utálom, hogy olyan dolgokba is beleszólsz, amihez nincs is közöd-fakadtam ki.
-Itt most arra gondolsz, hogy Bartók Ricsi elhívott téged sétálni?
-Mondjuk. Lehet, hogy alakulhatna közte és köztem valami, erre te közölted vele, hogy már van barátom.
-Most mit csinálhattam volna? Az a hülye egy seggfej, nem engedhettem, hogy megbántson. De ha ennyire akarod, akkor beszélek vele-mondta.-Úgy látom, elég szar ízlésed van fiúk terén-tette hozzá.
-Lenne mit mesélnem a kicsi barátnődről, de inkább nem is mondok semmit. De hozzáteszem, te meg totálisan vak vagy. Nem látod azt a nyilvánvalót, ami a szemed előtt van.
-Na akkor világosíts fel-parancsolt rám idegesen.
-Ó, én befogom a számat, mert én nem szólhatok bele a magánéletedbe, ahogy neked se kellene az enyémbe...-Dühösen megrázta a fejét, mire én keserűen felnevettem.-Tudod mit? Most is csak nézel rám, dühös vagy, mert igazam van, de nem mondasz semmit, mert valamiért úgy vigyázol rám, mintha a kishúgod lennék... De nem vagyok az, és nem is kérek belőle többet-suttogtam, majd visszamentem a táskámért.
-Most mit csinálsz?-kérdezte, amikor felkaptam a hátizsákomat.
-Még te kérdezed? Nyilvánvaló, hogy amióta bekerültünk a gimibe, te teljesen megváltoztál, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Utálom ezt az énedet, bunkón viselkedsz a régi osztálytársainkkal, visszafeleselsz a tanároknak, és elkezdtél a menők útja felé menni, ami ebben a suliban úgy látszik együtt jár azzal, hogy menő, de idegesítő barátnőd legyen, menő haverjaid legyenek, és a tanárok szemében is legyél te a rossz. Nekem hiányzik a régi személyiséged. Az, akit szerettem.
-De hát...
-Fogd már fel, hogy utállak-kiáltottam rá a legnagyobb hazugságot. Csak szerettem volna, ha elmenne a közelemből vagy hogy elengedjen, de arra nem számítottam, hogy ez a mondat lesz a lavina elindítója, aminek következtében nem beszéltünk többé.
A haverjaink elképedve pillantottak ránk, és mértek végig minket. Úgy éreztem, hogyha nem megyek el most azonnal, akkor hiszti rohamot fogok kapni, itt mindenki előtt fogom elbőgni magam. El kellett tűnnöm onnan...
-Ezután átment egy másik angol csoportba, hogy még véletlenül se legyünk együtt egy órán se. Még láttam jó párszor, és meglepően távolságtartóan viselkedett mindenkivel, egyedül Levivel volt nagyon jóban, vele akkoriban nagyon sokat láttam beszélgetni. Akkoriban veletek már barátok voltunk, és gondolom akkor meséltem is, hogy összevesztünk... Napokkal később, mint ahogy ti is tudjátok, kilépett a suliból és Pestre költözött a szüleivel.
-Már akkor is nagyon szeretted-állapította meg halkan Beka.
-Sokkal jobban, mint azt bárki gondolná. Évekig próbáltam eltitkolni, de akkor már nem ment. Később miután rájöttem, miket mondtam és vágtam a fejéhez, már késő volt. Én ott voltam nélküle, miközben furdalt a lelkiismeret...
