Epilógus

Sziasztok, gimiseim! :)

Nos ez a pillanat is elérkezett. Nem tudom, mennyien követtétek a blogot, és azt sem tudom, kinek tetszett és kinek nem, de örülök, hogy legalább valaki megnyitotta a fejezeteket és elolvasta.

A Homokba írt szerelem egy olyan történet volt, ami két olyan srác közötti őrlődésről szólt, amit magam is átéltem. Ezért kezdtem el írni ezt a sztorit, de aztán rájöttem ideközben, ki az, akit szeretek, ahogy Luca is rájött a történetben. :) Zoli karaktere pedig végre tényleg olyan lett, amilyennek terveztem.

Remélem mindent kihoztam belőle, amit terveztem, és örülök, hogy írhattam nektek. Jövőre tervezek még blogokat, még nem tudom, mikről fognak szólni, de egyelőre úgy néz ki, hogy január végén jön a következő. Remélem akkor is olvasni fogjátok majd.

Most pedig következzen az epilógus, és ezzel kívánok mindenkinek nagyon boldog újévet! :)) :*

xoxo Sky

Eltelt egy év.

Nem volt könnyű kibírni az utolsó végzős évemet, főleg úgy, hogy nemcsak az évfolyamon, hanem az egész iskolában ismerték a nevemet. És ez már nemcsak Zoli miatt volt. A tanárok elismerően beszéltek rólam, és persze arról a kötetről is, amit a könyvesboltokban is meg lehetett vásárolni.

Igen, jól hallottátok, a történet, amit azon a nyári napon elkezdtem írni, végül könyvként került ki a kezeim közül. Nagy terjedelműre sikerült, és bár én nem tartottam olyan jónak, mint mindenki gondolta, de beleegyeztem abba, hogy kiadassuk. Apának volt egy ismerőse az egyik kiadónál, és egy kicsit meggyorsította a kiadási procedúrát, így már pár hónap alatt a kezemben tartottam a könyvem első kötetét. De ez sem tett boldoggá, ahogy semmi.

Egy éven keresztül semmi az ég világon nem érdekelt, persze mindenhez vigyorogva álltam hozzá, a vizsgáimat jóra vagy jelesre tettem le, a jelentkezésemet az egyetemre elfogadták, és a boldogságom nem is lehetett volna nagyobb, de engem nem érdekelt semmi.

A Homokba írt szerelem a suliban is elterjedt olvasmány lett, és többször is megláttam a folyosón a lányok kezében, de láttam már egy-egy fiúnál is. A bloggerek, és az újságok folyton arról kérdezgettek levelekben, e-mailekben, hogy ez a történet rólam és Zoliról szól-e, de senkinek nem válaszoltam. Egyedül a lányok és a szüleim ismerték a valós történetet, nem kell, hogy több ember tudjon róla.

Nos azóta nem volt barátom sem, nem is vágytam párkapcsolatra. Marcival nem beszéltem azóta sem, és jól is volt így. Zolival meg... Zoli meg élte az életét. Vera még mindig együtt volt Levivel, és hallottam az éppen aktuális hírekről, ami a bandával történt. 5 hónapot töltöttek kint külföldön, utána pedig Magyarországon utazgattak, tehát nem is találkoztam velük.

Felköltöztem Pestre a lányokkal együtt egy kis albérletbe, és délután találkozót hívtak össze a kedvenc kávézónkba. Nem említettek mást csak azt, hogy van egy meglepetésük a számomra. Nem is gondoltam arra, milyen meglepetéssel rukkolhatnak elő, de nem is nagyon érdekelt.

Tűző, meleg nap sütötte a bőrömet, ahogy a kávézó felé sétáltam. Július közepe volt, meleg, nyári napok töltötték ki a mindennapjainkat, és én egy kis boltban dolgoztam váltott műszakban. Ma szabadságot kaptam, miután megemlítettem a főnökömnek, hogy a barátnőmnek éppen ma van a születésnapja. Igen, Vera betöltötte a 19-et, és a mai napot együtt akartuk tölteni, mégis én kapok meglepetést a szülinapos helyett.

Meglepődve tértem be a kávézó ajtaján, ahová már majdnem egy hete nem mentem el. Elakadt a lélegzetem, amikor megtaláltam a barátaimat a kávézó túlsó végében.

Ott volt ő is. Háttal ült nekem, barna haja most szanaszét állt, fehér pólót és hosszú, szaggatott farmert viselt egy kényelmes tornacipővel. Remegett a válla, amikor nevetett, és többször is beletúrt a hajába, ami nála az idegesség jele volt. A viselkedése, a testtartása elárulta, hogy feszült. Én sem voltam jobb állapotban, képes lettem volna összeesni, de tartottam magam. Amikor egy kicsit oldalra billentette a fejét, így ráláthattam gyönyörű arcára, és megfigyelhettem a vonásait. Nem változott sokat az egy év alatt, sokkal férfiasabb lett. Csak figyeltem őt, úgy álltam ott, mint egy szobor. Aztán levegő után kaptam, amikor hátrahajtotta a fejét, és felnevetett.

Még mindig ugyanolyan nagy szerelemmel szerettem. A külön töltött egy év alatt már én is rájöttem, hogy hiba lett volna bevállalni a távkapcsolatot. Nekem sem ment volna, a hiány, a magány mindig rosszul érintett, és valószínűleg én is beleegyeztem volna a szakításba. Igen, szerettem őt, és ő is érzett valamit irántam, maga jelentette ki, hogy fontos vagyok neki, de ha tényleg szerettem, akkor abban a pillanatban el kellett engednem, és neki is engem. Helyesen tettük.

Megráztam a fejem, és a tekintetemmel a többiek arcát is felismertem.

Peti és Levi is az asztalnál ültek. Az előbbi Beka és Anna között ült, míg a másik Vera mellett foglalt helyet, kezeiket összekulcsolva az asztalra tette. Elmosolyodtam a látványon, de közben a szívem a torkomban dobogott, aztán megláttam még valakit az asztalnál ülni. Egy fekete hajú nő, szemüvegben egy jegyzet tömbbel a kezében Zolival szemben helyezkedett el az asztalnál, és ő is kacagott, amikor Levi mondott valami humorosat.

A nő vett először észre, és felcsillant a szeme, amikor meglátott. Rögtön fel is állt, és mosolyogva közelebb intett az asztalhoz. Gondolom nagy mázlija volt, hiszen itt volt a Memory és én is, aki sosem nyilatkozik a lapoknak. Gondolom azt hitte, hogy majd most nekem is feltehet pár kérdést, és ezzel majd megnyeri a főnyereményt.

A frászt!

De akkor Zoli megfordult, és az arcáról lefagyott a mosoly. Ő is levegő után kapott, amikor tekintetével végignézett engem. Felpattant, és elindult felém. Tekintetével rabul ejtett, ahogy a mozdulatai és halvány mosolya a szívemet vonzotta magához. Utána nem sokkal elém lépett, de majdnem egy méterre megállt tőlem.

-Mit keresel itt?-kérdeztem halkan.

-Ööö... Vera hívott meg a születésnapja miatt...-mondta, aztán sóhajtott.-Meg veled is beszélni akartam.

-Mégis miről akarnál te velem beszélni?-kérdeztem halkan és hidegen.

-Azt hiszem, elrontottam annak idején-túrt bele a hajába.

-Felejtsük el, kérlek. Én...-mondtam, amikor közbe vágott.

-Meghallgatnál?-csattant fel idegesen, mire elnémultam, és bólintottam.-Óriási hibát követtem el, amikor szakítottam veled, mert óriási hülyeség volt. Lehet, hogy szarul bírtuk volna ki azt a fél évet, de megoldottuk volna. Lehet, hogy veszekedtünk volna, de együtt lettünk volna, és most nem tartanánk ott, ahol. Ne tudd meg, hogy mennyiszer próbáltam megint a közeledbe kerülni. Beszéltem a szüleiddel, a lányokkal, a srácoktól kértem tanácsot, mit csináljak, de mindenki azt mondta, hagyjalak békén. Amikor Levi Verával beszélt Skype-on, mindig megkérdeztem tőle, hogy mi újság veled. Néha te is beszélgettél a fiúkkal telefonon, akkor is kikérdeztem őket. Mindig... mindig csak rád gondoltam.

-És te miért nem hívtál fel?-fordultam el tőle.

-Mire számíthattam volna, a nagy hülyeségem után?-kérdezte keserű hangon.-A szüleid is távol akartak tartani tőled, és te magad pedig még nehezebben viseltél volna el a közeledben.

-Honnan tudod?-kérdeztem könnyes szemekkel. A torkom elszorult, ahogy próbáltam visszafojtani a zokogásomat.-Miből gondoltad, hogy nemet mondanék? Végig arra vártam ezalatt a rohadt év alatt, hogy egyszer csak megcsörren a telefonom, de egyszer sem hívtál fel. Igen, haragudtam rád, de még mindig rohadtul szerettelek.

Hirtelen fordult vissza a többiek felé, és felkapott valamit az asztalról, aztán felmutatta, hogy én is színtisztán lássam. Egy kötetet tartott a kezei között, miközben az újságíró állt mellette, aki lelkesen írt a jegyzettömbébe. El sem hittem, melyik könyvet is mutatja fel nekem. A borító tetején ott állt a nevem, az alján pedig a cím: Homokba írt szerelem.

-Elolvastam-suttogta nekem.-Az egészet az első betűtől az utolsóig.

-És mi a véleményed?-néztem bele a szemébe.

Közelebb lépett hozzám, majd könnyes tekintettel pillantott rám, amiben a fájdalom és a kétségbeesés csillogott.

-Nagyon tetszett az egész, de... Az ajánlás és a köszönetnyilvánítás különösen-nyitotta ki a könyvet az első oldalán, majd halkan fel-fel nézve a lapok közül felolvasta nekem.-Ezt a könyvet annak a személynek ajánlom, aki még mindig megdobogtatja a szívemet...-Belenézett a szemembe, majd hátra lapozott a köszönetnyilvánításhoz, és azt is felolvasta, pontosabban a szöveg utolsó pár sorát.-És nem utolsó sorban köszönöm annak a személynek, akinek az első szerelmet köszönhetem, aki az életemet is megváltoztatta, és aki miatt ez a történet sosem jöhetett volna létre.

Ekkor felnézett, és meglátta könnytől áztatott arcomat. Olyan szenvedély csillant fel a szemében, amilyet még sosem láttam tőle soha, és félre dobta könyvet. A kötetet Peti simán elkapta a levegőben, és vigyorogva letette az asztalra. Zoli egy pillanat alatt megragadta a karomat, és magához rántott. Átölelte a derekamat, míg a másik kezével beletúrt a hajamba. Hogy mennyire hiányzott ez az érzés... Ez a biztonság, a megnyugvás, amit a karjaiban éreztem.

-Hibáztam, hogy soha nem mondtam ki neked, hogy mennyire szeretlek-suttogta.-De most itt vagy és... Én nem akarom, hogy eltűnj, mert szeretlek. Veled szeretnék lenni, veled akarok mindent csinálni. Ha kell abbahagyom a zenét, de szeretlek téged, és nem akarok egy pillanattól tovább sem távol maradni tőled. Szeretlek!

És ekkor végre megcsókolt. Nem sima szájra puszival, hanem rendesen és szenvedélyesen úgy, ahogy nyilvánosság előtt sosem tette volna. De ahogy gondolom, őt se nagyon érdekelte a nézőközönség, hiszen most újra együtt voltunk, újra megcsókolhattuk egymást. Nem is érdekelt már többé minket semmi, csak a pillanatnak akartunk élni, amely kimondta a jövőnk jóslatát.

A boldogságot.

-Én is szeretlek-suttogtam egy csók között, de aztán Zoli csak elmosolyodott, és újból lecsapott a számra.

Percekig csak csókolóztunk, nem törődtünk a körülöttünk lévő világgal. Nem is számított már senki, mert megtaláltuk önmagunkat. Most már értem, miért törődtünk bele majdnem a kapcsolat végébe: mindketten féltünk attól, hogy megbántjuk a másikat. Zoli ismerte mennyire törékeny vagyok, és én is tudtam, hogy könnyen megbántható. Egyszerűen csak féltünk, hogy ennek is rossz vége lesz. Ismertem már úgy, mint a tenyeremet annak ellenére is, hogy hosszú éveken keresztül nem találkoztunk. Nem változott, ő még mindig az a fiú volt, csak más külsővel, és más hozzáállással az élethez.

A keze a derekamra simult, ahogy még közelebb rántott magához, és az egész kávézó tapsolt, de ez egyikünket sem zavarta meg. Éreztem, ahogy a csókjaink közben elmosolyodott, és én meg... Én meg csak sírtam a boldogságtól, amely elöntötte a szívemet, a lelkemet, a testemet. Egyszerűen ilyen volt a mindent elsöprő boldogság.

Egy hang szakította félbe a csókunkat, és mi nevetve húzódtunk el a vigyorgó újságíró és az egész kávézó szeme láttára. A lányok csak vigyorogtak, de a fiúk tapsoltak is, én pedig megráztam a fejem, majd a fejemet Zoli nyakhajlatába hajtottam. Tudtam, hogy a barátaink szervezték meg ezt az egészet, az újságírónő meg gondolom arra kellett, hogy Zoli újra szétkürtölhesse a világnak, hogy készen áll velem erre a kapcsolatra.

Én is készen álltam.

-Nos két kérdést hadd tegyek fel még neked, Zoli, utána folytathatjátok az előbbi tevékenységeteket-vigyorgott kedvesen az újságírónő.-Miért hagytátok el egymást Lucával?

-A munka miatt-sóhajtott fel a barátom.-Amit elvállaltunk a bandával külföldön. Majdnem 6 hónapig voltunk külföldön, és a távolságot egyikünk sem bírta volna, ezért szakítottunk.

-És most hogyan lesz tovább?

Zoli átkarolta a vállamat, és magához ölelt, lemosolygott rám. Azt akarta, hogy én feleljek erre a kérdésre. Azt akarta, hogy én is ismerjem el mindenki előtt azt, hogy még mindig szeretnék együtt lenni vele.

-Egyelőre élni fogjuk az életünket, majd meglátjuk, hogyan alakul tovább ez a dolog-válaszoltam.

-Már csak egy valamit akarok kérdezni-mosolyodott el a nő.-Hogy hogy még mindig szeretitek egymást? Miért nem bírjátok elfelejteni egymást? MI az oka ennek az egésznek?

-Aki kíváncsi, az olvassa el Luca könyvét, de azért úgy az igazságos, ha erre is válaszolok. Hogy mi erre a legjobb válasz?-kérdezett vissza Zoli, majd úgy válaszolt, hogy a könyvem címére utalt.-Nos ez egyszerű... Mert ez egy homokba írt szerelem...

XII.fejezet-Távolság

Sziasztok, gimiseim! :))
Nos eljött ez a pillanat is. :) A történetnek ez az utolsó része, sajnos. Holnap még lesz valószínűleg egy epilógus, és utána végleg lezárom Zoli és Luca történetét. Még nem búcsúzkodom, úgyhogy holnap jelentkezem. ;)

xoxo Sky

Nos másnap reggel boldogan keltem ki Zoli karjai közül, hiszen az este minden egyes pillanatra színtisztán emlékeztem. Kuncogva lépkedtem lábujjhegyen az ajtóig, és nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Mondjuk szerintem senki sem bánja, hogy ilyen vidám vagyok, kiváltképpen Zoli nem, aki legalább hatvanszor megkérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e.

Jó, a tanárok a múltkor említették, hogy remélik a szobában nem fog semmi olyan történni, ami nem történhetne egy táborban, de szerintem annyira nem foglalkoztak vele. És egyáltalán honnan tudnák? Nem fognak rájönni...

Már régóta hiányzott a pozitív énem, és most olyan jó volt visszakapni. A hálóingemben léptem ki a levegőre, ahonnan ráláttam a körülöttem lévő világra. Körbenéztem és láttam, ahogy a tábor diákjai ébredezni kezdtek. Kint a tornácon poharakból ittak vizet vagy teát, amit biztos a tanárok adtak nekik. Egy-két lány észrevett, majd odaintegetett nekem, én pedig mosolyogva viszonoztam a gesztusukat.

Nem tudom, hogy nézhettem ki, de ha visszagondolok Zoli keze eléggé belegabalyodott a hajamba. Nos... Khmm... Valószínűleg úgy nézhetett ki, mint egy szénaboglya, de akkor már az sem nagyon tudott érdekelni. Csak neki dőltem a kis terasz korlátjának, és mosolyogva bámultam magam elé, egyszer-kétszer pedig fel is vihogtam, ahogy beugrott egy-egy kép az elmúlt éjszakáról...

Múltban történő vidám utazásomnak Levi megérkezése vetett véget, aki megrázta a fejét, miközben nevetett. Mögötte pedig természetesen ott állt Peti is, aki meg csak vigyorgott. Én meg csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetemet, de mégsem értettem meg, mi történt velük.

-Miért néztek rám így?-kérdeztem tőlük, mire csak megvonták a vállukat.

-Tudod, kicsit sem feltűnő, hogy korán reggel ezer wattos mosollyal az arcodon állsz a korlátnak dőlve, és merengsz valami igazán fontoson, közben csak egy darab hálóinget viselsz-pillant végig rajtam Peti, majd csak elvigyorodik. Én pedig elkezdtem vörösödni, miután rájöttem, hogy mire is akartak rávezetni.

-Tudjátok?-néztem rájuk.

-Hát persze, hogy tudjuk, Luca-nevetett fel természetesen Levi.-Olyanok vagytok, mint az energiabombák. Jó, őnagyságát-biccentett a bejárat felé Zolira célozva.-persze még nem láthattuk ma, de te majd kiugrassz a bőrödből, ami bárkinek jelezné, hogy boldog vagy.

Zavartan elnevettem magam, mire ők is még jobban mosolyogni kezdtek.

-Nyugodj meg-fogta meg a kezemet Levi, mikor vörös arcom elé tettem.-Ez csak jó, hiszen jó újra boldognak látni, kicsi lány, és Zoli is régen volt ennyire életvidám. Örülünk nektek.

-Hogy érted, hogy már régen volt ilyen?-ráncoltam a homlokomat.

Peti és Levi összenéztek, majd az előbbi úgy hajolt ki mellettem, hogy jobban láthassam az arcát.

-Tudod, mikor felkerültünk Pestre Zoli kezdetben rád haragudott a szavaid miatt, de aztán volt egy komoly beszélgetésünk vele, és rájött, mekkora hibát követett el. Hónapokig tétlenül várt arra, hogy talán te lépsz valamit vagy arra, hogy lesz elég bátorsága felhívni téged.

-De nem tette meg...-suttogtam.

-Nem-mondtam határozottan Levi.-Túl gyáva volt, és emiatt saját magát is tönkre tette. Azt mondta, hogy hülyeséget csinált azzal, hogy távol akart tartani a sajtótól. Azt mondta, hogy bármit megtenne, hogy visszakapjon, de attól félt, hogy szóba sem állsz majd vele.

-Pedig megtettem volna... Én is haragudtam rá egy ideig, aztán...-Ekkor elcsuklott a hangom. Visszagondolva, mennyi hülyeség miatt lett ilyen elcseszett az életünk...

-Hé, ez már régen volt-mosolyodott el Peti, és fél karjával egy pillanatra átkarolta a vállam tanúsítva, hogy ő is barátom lett az elmúlt napokban.

Ami igaz is volt. Petivel az elmúlt három-négy napban nagyon sokat beszélgettem, és kiderült, hogy nagyon kedves srác. Megtudtam, hogy eredetileg ő Egerben született, de később a szüleivel Debrecenbe költöztek, így került a Szent Margitba. Egy bál utáni afterparty alkalmával ismerkedett meg Levivel és Zolival, így alakult meg a Memory, közvetlenül az után, hogy a fiúk már nem beszéltek velem. Most Pesten él úgy, mint a többiek, és van egy aranyos barátnője, akivel egy lakásban élnek és aki orvosi egyetemre jár. Megtudtam, milyen zenéket kedvel, és a titkaiba is beavatott. Cserébe én is bizalommal fordultam hozzá ugyanúgy, mint Levihez.

-Pontosan-karolt át Levi is.-Az élet néha nagyon szar tud lenni, de te, kicsi lány, még mindig képes vagy felállni a legnagyobb katasztrófa után is.

-Ó, azért ez vitatható-nevettem fel hitetlenkedve, majd szomorúan tekintettem magam elé.

-Önbizalom, kicsi lány-kacsintott rám Peti mosolyogva, majd mikor meglátta az arckifejezésem, rögtön lehervadt a mosoly az arcáról. 

-Nem, srácok. Egy kicsit félek, ha ti visszamentek Pestre-hajtottam le a fejem.

-Mi lenne? Zoli meg te kibírtatok egymás nélkül 3 évet is...

-De az más volt... Most együtt vagyunk-magyaráztam meg érthetően a dolgot.

-És? Figyelj, lehet, hogy együtt vagytok, de egyikőtök érzése se fog változni, és van egy olyan sejtésem, hogy Zoli bevállalja a hétvégi több órás autóutakat, hogy láthasson-mondta Peti.

-Igen-helyeselt bólogatva Levi.-Szenvedett miattad éveken keresztül, most már nem fog téged békén hagyni, addig lohol utánad, amíg csak lehet. Ha szemtől szembe nem utasítod el, akkor ő nem mondja ki a végét.

-Remélem, igazad van.

Ekkor nyílt az ajtó, és egy fáradt, mégis aggódó szemű, félmeztelen barátom állt meg velem szemben. Mikor megkönnyebbülten látta, hogy én a teraszon állok a két legjobb haverjával, kissé megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, izmai ellazultak.

-Azt hittem, hogy eltűntél-nyújtotta felém a kezét, majd miután elfogadtam, közelebb húzott engem magához, és gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Olyan kedves gesztus volt tőle, hogy majdnem elolvadtam a karjaiban, de mégis mit tehetnék, ha Mr. Tökéletes volt a barátom? Szexi vonzerejével lassan már engem is bekerített, és olyan boldogság töltött el engem, hogy pont én lehetek az a lány, akivel járt, hogy majd felrobbantam. Kétségkívül összevissza kuszálódtak a gondolataim... Ezeket a boldogság okozta?

Két korai vendégünk csak egymásra pillantott, és megint azzal a mindent sejtő vigyorral néztek vissza ránk. Zoli ebből mit sem vett észre, mert közben engem bámult kék szemeivel. Azok a szemek a lelkemig hatoltak, és öntelten vigyorgott, amikor rájött, milyen hatással volt rám a tegnap este....

Ó, a fenébe! Ez a félisten a lelkembe lát?

-Mégis miért tűntem volna el?-kérdeztem értetlenül, miközben átöleltem a karjaimmal a derekát ezzel magamhoz láncolva őt.

-Ööö... Mindegy, majd ezt megbeszéljük.-Nézett egy vigyorral a bandatársaira.-Hát ti srácok? Hogy-hogy ilyen korán?

-Ó el is felejtettük mondani Lucának, amiért tulajdonképpen idejöttünk. A lányok üzentek, hogy beszéltek a tanárokkal, és szeretnének ma egy ki mit tud?-ot tartani, ha a táborvezető is beleegyezik-nézett rám Levi.

-Persze-értettem a tanárok egyet.-Szerintem ez egy nagyon jó ötlet. Délutánra meg is lehetne szervezni, de ha ti is segítetek, ugyanis kellenének hangszerek, meg felszerelés... Plusz zenei alapok, vagy kíséret...-hadartam el a kéréseimet, mire a fiúk, beleértve Zolit is, elkezdtek csitítani, hogy majd ők mindent megoldanak.

Nos így is lett.

Zoli elköszönt tőlem egy khmm nem éppen csóknak nevezhető csókkal, aztán felöltözött, és kisietett a szobából. Mire én rendbe szedtem magam eltelt majdnem egy óra is, mivel nem bírtam megállni vigyorgás nélkül, és voltak olyan pillanatok, amikor csak leültem az ágyra, a kezembe tettem az államat, és ködös tekintettel bámultam magam elé. Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim.

Nos három órával később egy rövidnadrágban, és egy bővebb, derékig erő pólóban léptem ki a házból, amin egy pillangó volt, és nagyon úgy nézett ki, mintha az egész pólón egy festő szétfröcskölte volna az összes festékét. Imádtam ez a pólót.

Elindultam a nagy épületig, amit egyfajta gyülekezőnek neveztek ki a tábor idejére, és minden programot ide szerveztek. A reggeli is itt volt, ráadásul a diszkó is ott volt, mert ide lehetett a felszerelést elhelyezni. Itt voltak a kábelek, a hosszabítók, a konektorok, a hangfalak, és volt egy nagy színpad is. Hihetetlen milyen felszerelés is volt itt. Zoliék pedig nem igazán jó hozzáállással, de Marci segítségével már össze is szerelték az egészet. Beállították a mikrofonokat, és a hangfalakat, aztán vállalták, hogy ők lesznek az énekeseket kísérő banda. Sőt ha van kedvem zenélhetek én is velük.

-Ööö, szerintem én ezt kihagyom-mondtam mosolyogva.

A ki mit tud alatt végig a lányok mellett álltam, és üdítő volt, hogy végre lelkesen tapsolhattunk, vagy nevethettünk egy-egy produkció után, aztán egyszer a nevemet hallottam visszhangot verni a falak között. Egy pillanatra megdermedtem ültömben, aztán hevesen rázni kezdtem a fejem a színpadon vigyorgó mikrofonba beszélő Zoli felé, aki csak integetett nekem, hogy menjek fel hozzá. Ám én átvetettem a lábamat a másikon, és tüntetőleg összefontam magam előtt a karjaimat.

-Na, ne kéresd magad, mindenki hallotta már a gyönyörű hangod, gyere-intett felém a kezeivel, miközben a mikrofonba beszélt.

-Ez veszett ügy, édes.

-Akarod, hogy lemenjek, kicsi lány?-kérdezte tetetett dühvel, miközben akusztikus gitárját a másik elektromos gitárja mellé tette. Azt sem tudtam, hogy honnan kerítettek ide hangszereket, gondolom Levi és Peti hozhatták ide, mielőtt mi a tábor első napján ideértünk volna, mert Zoli kezében a buszra való felszálláskor egyetlen gitártokot sem láttam.

-Mit tennél?

-Hát kapnál tőlem, az biztos-bizonygatta, mire az egész terem egy emberként röhögött fel a tanárokat is beleértve.-Na gyere már, kicsi lány. Kapsz kekszet-dobta be a következő érvét vigyorogva, mire mindenki dőlni kezdett a nevetéstől. Újra.

Hirtelen jött önbizalmamon meg sem lepődve mentem bele a játékába.

-Kekszet? Minimum egy csokis tortát kellene adnod ahhoz, hogy én felmenjek oda énekelni-jelentettem be viccelődve, és a termen egy újabb nevetéshullám söpört végig.

-Azt hiszem, megoldható-billentette oldalra a fejét, úgy pillantott le rám.-Na de mégis, miért nem jössz fel ide, kicsi lány? A kilátás is szebb innen, de ha már itt vagy, miért nem énekelsz egyet?

-Ócska érvek-ráztam meg a fejem csalódást színlelve.-Mi van veled, Zoli? Tudsz te ennél jobban is érvelni.

-Ó, hát felajánlhatok még egy-két dolgot, de arról azt hiszem, kettesben tárgyalunk, ha szeretnéd még szerződést is köthetünk róla-mosolygott rám sejtelmesen, mire a szobában nagyon sok lány majd elolvadt a bejelentésén, mások meg csupán csak elvörösödtek-beleértve én is, vagy csak szimplán vigyorogtak.

-Hm-játszottam tovább tűnődve.-Ez fair ajánlatnak tűnik, de nem is tudom, mivel viszonoznád ezt a nagy szívességet.

-Azzal te ne törődj-legyintett.-Nos melyik számot énekled?

Beletörődve a sorsomba, megvontam a vállam, majd tapsvihar közepette felálltam, és felbaktattam a színpadra, ahol leültem a Zoli melletti székre. Peti a vállam felett egy mikrofont nyújtott át nekem, és én mosolyogva vettem el tőle.

Mielőtt bármit is szólhattam volna, Zoli már el is kezdte játszani a dallamot. A srácok vártak egy picit, aztán ők is bekapcsolódtak. Az egyik kedvenc számom volt, amelyet most pengettek, és teljesen a magaménak éreztem. John Legend hangjával pedig állati jól szólt ez a dal. Ez volt az All of me. A dal, amelytől minden porcikám reszketett. Amelyet sosem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Tökéletes leírta az érzelmeimet, és tökéletesen megmutatta mi az igazi szerelem.

Én pedig önfeledten énekeltem kezemben a mikrofonnal, kissé könnyes szemekkel a boldogságtól. De nem a közönségnek énekeltem. Nem őket néztem, nem az emberek reakcióját figyeltem, nem velük foglalkoztam. Itt már csak egy ember számított nekem: Zoli.

Végig az arcát fürkésztem, figyeltem, ahogy a szeme ide-oda cikázott a gitár húrjai és az arcom között. Koncentrált a helyes akkordok eljátszására, de közben mindent megtett, hogy engem is láthasson, és ilyenkor igazi mosolyt villantott, amely megmutatta, mennyire fontos is vagyok neki. Az érzés kölcsönös volt, és valószínűleg ezt ő is tudta.

Akkor nem gondoltam a tábor végére, a nyár végére, amikor vissza kell térnie Pestre. Akkor nem gondoltam semmire, csak arra az átkozott szerelemre...

Nem tettem helyesen.

Szombaton a hazaindulás előtti napon tábortűz volt a gyülekező mellett, és mi is ott voltunk. Zoliék távolabb beszélgettek tőlünk egy csapat sráccal, akiket a suliból már ismertem. Elvileg ők voltak a suli focicsapatában, és gondolom most kibeszélgették magukat iskolánk előző csapatkapitányával.

Amikor elszakítottam a tekintetemet róluk, megpillantottam Marcit, aki egy lánnyal beszélgetett. Úgy nézett ki, jól elvannak, és azt hiszem ez így volt a jó. Ő meg én már úgy sem lehettünk volna együtt, és barátként sem tudtam már rá tekinteni a fogadásos ügy miatt. A barátságunknak végleg befellegzett. De könnyebb volt így mindkettőnknek.

A lányok közben a saját dolgaikról meséltek. Beka említette, hogy hamarosan-a mi kérésünkre-beadja az egyik művét egy pályázatra, és remélte, hogy majd mi is vele leszünk a nagy pillanatban. Meg is ígértük neki, hogy ez olyan pillanat, amit ki nem hagynánk. Anna a barátjáról, és csúnya szakításukról mesélt, ami körülbelül annyi volt, hogy a srác az egyik napról a másikra ejtette. Milyen bunkó!

Verán volt a legnehezebb kiigazodni, hiszen alig szólalt meg, de úgy vigyorgott, mint a vadalma. Kifaggattuk, hogy mégis mi történt vele, amikor elárulta a rejtélyes boldogság okát, még pedig, hogy hamarosan randizni megy Levivel. Sikongatva öleltük át őt, ő pedig próbált csitítani minket, de addigra már mindenki minket bámult. Azt hiszem, őt is eltalálta Cupido nyila.

Egy pillanatra újra a srácok felé kaptam a fejem, akik kivételesen nagyon csendben, távol tőlünk beszélgettek már csak hármasban. Arcuk komor és komoly volt, nem vágtak egymás szavába, sőt alig beszéltek, valószínűleg gondolkoztak valamin, ami fontos dolog lehetett számukra.

A mellkasomban rossz előérzet támadt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. Talán csak furcsa volt őket így látni.

-Hé, Luca, jól vagy?-kérdezte Beka, mikor nem válaszoltam egyik feltett kérdésére.

-Igen, bocsi, mit is kérdeztél?

-Hogy mi van most köztetek akkor a Zolival? Vagy most mi lesz veletek? Mert Vera és Levi érthető, hiszen ők meg tudják oldani a hétvégi látogatásokat Vera tesója miatt, aki Pesten tanul, de veletek mi lesz?

-A jó ég tudja-sóhajtottam fel.-De majd kitalálunk valamit. Azt hiszem, elég erősek vagyunk, hogy kibírjuk a távolságot.

Ezt csak hittem, de hogy mi volt a megoldás a kilométerek legyőzésére, még nem tudtam. Választ kerestem a tekintetekben, a napokban, a múltban, az ismeretlen jövőben és talán még mindkettőnkben is, de valahogy sosem tudtam rájönni, mi is lenne a megoldókulcs.

Egy héttel később a házunkban ténferegtem. Tétlenül ültem ki a hintaszékbe az udvaron, és magammal vittem az éppen olvasott könyvsorozatom harmadik részét és egy üveg vizet. Hasra feküdtem a puha szivacson, majd kezembe véve a kötet fellapoztam az utolsó olvasott oldalnál.

Egy hét alatt nem sok minden történt. Pontosabban ha azt vesszük, hogy az apám még mindig rosszalló tekintettel meredt a barátomra, a lányok teljesen be voltak zsongva, és folyamatosan nálunk tanyáztak, és a barátom pedig rejtélyesen viselkedett azóta, mióta meglátogatta őket a menedzsere, akkor tényleg nem történt semmi.

Vera és Levi végre randiztak, ami valamiért annyira jól sikerült, hogy a barátnőm rögtön beleegyezett abba, hogy együtt járjanak. Nos elég furcsa volt először őket látni őket kezén fogva megjelenni, de aztán hozzászoktam. Beka tényleg beadta a pályázatra a rajzát, és most már csak a válaszra vártunk, Anna pedig túllépett azon az idióta seggfejen, most már őszintén mosolygott.

Aztán jött a kínos vacsora a szüleim társaságában a barátommal, ahol persze felhozódtak a kínos, és cikis témák is, meg persze a régi sérelmek. Apa hozzávágott egy-két sértést Zolihoz, de őt vagy nem érdekelte, vagy csak nagyon jól titkolta, hogy rosszul esett neki. Apa harmadik beszólása előtt még gyorsan rászóltam, hogy most már jobb, ha abbahagyja. A jószívű, mindig kedves anya pedig újra megkedvelte ugyan, de azért ő is óva intett Zolitól.

A legkínosabb mégis az volt, amikor éppen kettesben voltunk otthon a házban, mert apáék éppen fodrásznál voltunk. Nos mi kicsit belelendültünk a csókolózásba, és éppen csak az utolsó pillanatban hallottuk a kocsiajtó csapódását. Pillanatok alatt rendben szedtük magunkat, és az ágyat, én pedig éppen, hogy csak tisztes távolságban leültem az íróasztalom előtt álló székembe, amikor apa berobogott az ajtón úgy mond ellenőrizni a fűtést. Nos elég érdekes volt apa elpirulását látni, amikor közöltem vele a tényt, hogy nyáron nem szokás fűteni. Ezután habogott egy elnézést, és kirohant a szobából. Szegény.

Jól megvoltunk. Egészen csütörtökig, amikor Zolit váratlanul felhívta a menedzsere, hogy rögtön menjen haza, mert beszélni kell vele és a bandával, azt mondta, hogy csak egy óráig tart, de Zoli utána nem jelent meg nálunk. És a nagy kupaktanács után már a telefont sem vette fel nekem, gondoltam, hogy csak hosszúra nyúlt és még mindig tart a megbeszélés, ezért többször nem próbálkoztam hívással. Másnap reggel megjelent az ajtónkban, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Kitért a kérdéseim elől, elterelte a témát, ha megjegyeztem vagy esetleg rákérdeztem a menedzser által tett látogatásra. Furcsán viselkedett, és nemcsak ő, hanem a többiek is.

Vera már nem mosolygott annyit, de azért próbálta fenntartani a látszatot, hogy minden rendben, és a többiekkel is így volt, beleértve apáékat is. Körülöttem mindenki tudott valamit, de nekem semmit nem mondtak el. Ráadásul tegnap Zoli olyan romantikus randira vitt el, amiről életemben nem gondoltam volna, hogy összehozna. Kis házba vitt, ahol kettesben voltunk, szirmokat szórt szét, gyertyákat rakott mindenhova, ráadásul gyertyafényes vacsorát csinált, és reggel miután együtt keltünk fel, ágyba hozta a reggelimet.

Rá akartam kérdezni, hogy mégis mit titkol előlem mindenki, de jobb ötlet volt meg sem szólalni tegnap este. Láttam rajta, hogy mennyit készült ezzel, és nem akartam gallyra vágni az esténket, ami lassan tökéletesnek volt kinyilvánítható.

Ma reggel 10-kor hozott haza, majd egy csók után hagyta, hogy kiszálljak a kocsiból, és elhajtott, de előtte megígérte, hogy délután átjön hozzám.

Nem tudom, mikor, de nemsokára megállt a felhajtón az autója, és ő kipattant belőle. Néztem, ahogy anya kinyitja neki a kaput, ő pedig beslisszol a másikon, amely az udvarra vezetett. Rugalmas léptekkel előttem termett fehér pólójában, és farmernadrágjában. Miután feltérdepeltem, könnyű csókot nyomott a számra, és leült mellém.

Arcán egy halvány mosoly suhant át, amikor megpillantotta a könyvet mellettem, de nem szólt egy árva szót sem. Némán bámult maga elé, karjaival a térdén támaszkodott. Ismertem ezt a nézést, ezt a tanakodó tekintetet, hogy hogyan mondja el, amit kell.

Felsóhajtottam.

-Beszélj-kértem, mire rám pillantott sűrű, fekete szempillái alól.

-Miből gondolod, hogy el akarok mondani valamit?

-Ismerlek-mosolyodtam el.-Úgyhogy mesélj, mi nyomja a lelked.

Ekkor újból maga elé bámult, és hosszú percekig a kezét és a földet fixírozta. Azt sem tudtam, mit csináljak, hogy most szólaljak meg vagy sem. Csak ültem ott tétlenül, ő meg olyan ideges volt, hogy ökölbe szorított kezei elfehéredtek.

Aztán felnézett rám. Kétségbeesetten.

-Mielőtt elmondanék bármit, tudnod kell, hogy fontos vagy nekem, és én sz...-kezdte, aztán elhalkult a hangja.-És meg kell tudnom valamit. Hogy hogy érezted magad tegnap este.

-Varázslatos volt-suttogtam döbbenten.-De kezdesz megijeszteni.

-Én is imádtam a tegnap estét-hagyta figyelmen kívül a szavaimat, és a kezét az arcomra helyezte, miközben a szemével és az ajkaival is próbált mosolyogni. De aztán elfordult tőlem, és felállt. Előttem kezdett járkálni fel s alá.-Tudnod kell, hogy nem így terveztem, de közbe jött valami és...-túrt bele a hajába.-Sajnálom, de én kicseszettül nem viselem el a távolságot, és most kaptunk külföldön, Amerikába egy ajánlatot. Ott kellene fel vennünk zenéket, meg videoklipeket. Majdnem öt hónapos munka, ami rohadtul sok idő és én...

-Várj-szakítottam félbe remegő hanggal és végtagokkal. Tudtam, mit jelent ez, tudtam, mit akar.-Te most szakítani akarsz velem?

-Nem tudom-hajtotta le a fejét, mire a düh fellobbant bennem a szomorúság helyett.-Nem szeretem, hogy ha a barátnőm távol van tőlem. De téged nem akarlak elveszíteni, így ötletem sem sincs, mit csináljak.

-Nem tudod?!-kérdeztem vissza idegesen.-Nem azért jöttél ide, hogy kidobd a szűrömet és utána csak távozz innen azok után, ami az elmúlt hetekben kettőnk között történt? Olcsó kifogás, hogy nem bírod a távolságot-jelentettem ki, de közben már alig bírtam visszafojtani a zokogásomat. Ő sem nézett ki jobban.-Miért kellett pont most bejelentened ezt? Egyáltalán hogy az istenbe jöhettünk össze? Mekkora barom voltam-töröltem le a könnyeimet, miközben próbáltam elviselni a mellkasomat szorító fájdalmat, és alig bírtam kontrollálni a levegővételeimet.-Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.

-Luca...-nyúlt a kezem után, de kirántottam.

A szemeim megint megteltek könnyel, hitetlenkedve meredtem rá, és azt hittem, hogy abban a pillanatban össze fogok esni, de már majdnem két hete nem szedtem a gyógyszereimet, és nem volt egyetlen pánikrohamom sem. Azt hiszem, hogy a környezetváltozás (értsd: tábor), és az, hogy Zoli újra az életem része lett, csökkentette bennem a félelmet, amelyet a magány és az elutasítás szült.

Annyi mindenen mentünk keresztül, főleg a tábor alatt, olyan dolgokat engedtem neki, amit egyik srácnak sem engedtem meg az éveim alatt. Szerettem őt már évek óta, és azt hiszem, csakis rá vártam. Rá vártam, erre most megint el dobja magától az esélyünket, amelyre már mióta vártunk. Talán így is lesz a legjobb, talán én sem bírnám elviselni a távolságot.

De ha tudta, hogy problémája van a távkapcsolattal, akkor minek mentünk bele ebbe a kapcsolatba?

-Luca...-kérte kétségbeesetten.

-Nem. Csak hagyj békén, Zoli!

Elindultam könnyes tekintettel a házunk felé, miközben Zoli folyamatosan követett és magyarázott nekem, sőt a nevemen szólított, de nem hallgattam meg. Elrohantam anya mellett, aki a kapu mellett álldogált, és kérdőn nézett felém.

Ők is tudták, mindenki tudta, és senki nem szólt egy szót sem. Valószínűleg Zoli kérte meg őket, hogy hallgassanak a dologról, de azért rosszul esett. Sosem haragudtam volna rájuk, egyedül Zolira voltam dühös, aki még esélyt sem adott a távkapcsolatnak. Azt hiszi, nekem olyan könnyű lett volna, hogy hónapokig nem találkozunk, és ő meg mérföldekre van tőlem? Hát egyáltalán nem.

A szobámba érve lehuppantam az ágyra, majd megtaláltam magam mellett az ágyon a laptopomat. A legkönnyebben most jöttek a szavak a számra, olyan volt, mintha egy saját történet, egy élettörténet körvonalazódott volna bennem, és a leggyorsabban el is kellett kezdenem.

Sírva nyitottam fel a laptopom három hete nem használt billentyűzetét és pötyögni kezdtem rajta, de egyetlen értelmes mondatot sem tudtam leírni. Órákig is gondolkoztam azon mit is írjak, amikor anya rám szólt, hogy ideje letennem, majd holnap folytatom, utána pedig leült mellém, hogy beszélgessünk egy kicsit. Én pedig kiöntöttem neki a lelkemet, ő pedig elmagyarázta Zoli érveit.

-Tudod, kicsim, Zoli beszélt velem és apáddal-simított anya végig a hajamon.-Nem akart megbántani, de elmondta, hogy képtelen elviselni a távolságot. A szüleivel is elég sokszor találkozott, gyakran jártak fel hozzá Pestre, ha a fiú nem tudott hazajutni. Most is állítólag mindennap beszél majd velük Skype-on a húga miatt is, de veled sokkal közelebbi kapcsolatba került... Már ha érted, hogy értem ezt. Apád előtt bevallotta, hogy hiányozna neki az érintésed, és nem bírná elviselni így a távolságot. Látni lehetett rajta, hogy őrülten szeret téged, kislányom, de nem tudja, megoldani a folytonos hazautazgatást.

Zokogva öleltem át anya testét, és a fejemet a nyakába fúrtam.
-De miért pont most, anya? Miért pont most kellett az életnek közbeszólnia?
-Talán a sors nem így akarta. Tudom, kicsim, hogy milyen fájdalmas ez, de majd jobb lesz egy idő után.

Igen, még mindig haragudtam rá, még mindig képtelen voltam megbocsájtani neki, de elfogadtam a döntését. Ha úgy gondolta, hogy ez nem mehetne tovább, akkor talán nekem is el kell fogadnom. Szeretném azt hinni, hogy működhetett volna ilyen korlátok között is, de talán minket nem egymásnak szánt a sors.

Sírtam, bőgtem, toporzékolni akartam, de már mindegy volt. Ő ezt eldöntötte, én nekem pedig akármilyen fájdalmas volt ez, el kellett engednem. Talán pár év múlva újra találkozunk majd, és csak nevetünk az egészen. Talán majd hallok még felőle, talán egyszer még beszélünk, és talán egyszer még újra együtt lehetünk. Ki tudja, mit hoz majd a jövő? Addig pedig a saját, általam teremtett világban élek majd, ahol a mi szerelmünk nem így végződik, ahol boldogan élhetünk.

Másnap újra a laptopom kijelzője előtt találtam magamat, egy doc fájl volt megnyitva a képernyőn. Most már tudtam, mit is írjak. Tudtam, hogy milyen világban tudom elképzelni a főhősöket, és tudtam, mit is fogok megírni, ezért pötyögni kezdtem a billentyűzeten.

Már évekkel ezelőtt meg kellett volna magyaráznom a történteket. De én, Kathleen Summers csak egy gyáva nyúl voltam, aki a megfelelő pillanatra várt, hogy végre felfedhesse a titkát mindenkinek, a barátainak. Senki se tudta, mi történik velem, senki se tudta, mitől féltem, de akkor azon a nyáron minden életre kelt körülöttem.

Az életem végre mint a virág kivirult, a barátaim és a régi szerelmem is mellettem volt, de a titkok beárnyékolták a szeretettel teli nyári nappalokat. Ez volt az életem, mindenki előtt titkoltam a valós személyiségemet, és akkor nyáron mindenkit visszakaptam.

Az életemet megváltoztatta a vallomásom, és egy homokba írt szerelem...

XI.fejezet-Esély

Sziasztok gimiseim! :*

Nos eltelt a karácsony is, hamarosan újév, és egy évnek vége lesz. Ahogy lassan a történetnek is. Már csak két rész lesz, és ezt is lezárom. De addig is itt van a következő rész. Jó olvasást hozzá! :*

Ui: Hogy telt nektek a karácsony?:33 Én kaptam egy csomó könyvet, és most megállás nélkül olvasok:33

xoxo Sky

Amikor az ember bevall bizonyos dolgokat bizonyos személyeknek, akkor azután vár valamilyen reakcióra. Bármire, amit ki tud következtetni. Valamire, ami után mosolyoghat, vagy szomorkodhat.
Én is megkaptam a várva várt reakciót, ami a körülményekhez képest furcsa volt.
Zoli kiborult. De még hogy. Miután kiejtettem azt a szót a számon, csak felugrott mellőlem, és elkezdett fel-alá járkálni, mintha valamivel iszonyatosan felidegesítettem volna. Valamiért azért ennél jobb reakciót vártam a vallomásom után. Talán megbántottam ezzel? De mégis miért?
Kiskorunkban elég sokat veszekedtünk a különböző dolgokon, de végül mindig kibékültünk. Egyszer amiatt vesztünk össze, hogy kié legyen az utolsó szelet csokis torta a születésnapomról. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy én vagyok az ünnepelt, így az enyém kell, hogy legyen. Ám Zoli azt mondta, hogy ő egy szeletet sem evett belőle, miközben én tudtam, hogy már két szelet is a hasában volt. Mindezek ellenére végül odaadtam Zolinak azt a csokis tortát, aki meg visszatolta elém. Makacs voltam, és ő is. Így elfeleztük.
Zoli hirtelen megállt előttem, majd felhúzott magához. Túl közel álltam hozzá, és a szája is majdnem az enyémen volt. Kezei a könyökömnél tartottak meg, de miután látta ijedt arckifejezésemet, az arca ellágyult kicsit, kezeit a nyakamra tette, úgy nézett bele a szemembe.
-Én nem vagyok egy szent-szólalt meg egy idő után-és tudnod kell, hogy nagyon elegem van abból, hogy a régi énemhez hasonlítasz. Nem vagyok olyan, mint régen. El kell menned tőlem, mielőtt csak összetörlek... Mert én mindenkit csak összetörök. Még téged is, akiért képes lennék bármire...
Kezeimmel a hajába túrtam, most volt lehetőségem visszakapni, nem akartam elengedni.
-De igenis önmagad vagy, a régi önmagad. Ezt lehet nem észleled, őszintén én sem veszem magamon észre, hogy végre önmagamként viselkedek, de ti felnyitjátok rá szemem. Te is az a fiú vagy, akibe beleszerettem, aki itt,-mutattam a szívére, mire lenézett a kezemre-a szíve mélyén még mindig az a fiú, akivel együtt zenéltem a szobámban, aki folytonosan félt a kutyák közelébe menni,-nevettem halkan-mert egy kutya megkergette... Ez a fiú vagy. Ő az igazi Szántó Zoli, és én... Szeretem.
Ekkor szakadt el az a bizonyos cérna Zolinál, mert pillanatok alatt a fa törzsét éreztem a hátam mögött, a lábaim pedig a dereka köré voltak kulcsolva, kezeimet a nyaka köre fontam. Azt hiszem, mi voltunk a robbanó bomba értékes alapanyagai. Én, aki bármelyik másodpercben meg tudott volna gyulladni, és a robbanékony Zoli, aki olyan erővel szorított magához, amennyire csak tudott.
A kezei felfedező útra indultak a derekamon egészen a tarkómig, én pedig közben az izmos hátát simogattam. Nyilvános helyen voltunk, de az egész hetünket a feszültség jellemezte, és ez most jött ki rajtunk. De ez az egész annyira kínos lesz, ha valaki meglát min... De tudjátok mit? A francba is az egésszel, nem érdekel.
-Tönkre foglak tenni, kicsi lány-mormolta a bőrömbe.
-Már tönkre tettél egyszer, mégis itt vagyok. Én egy igazi túlélő vagyok-kacérkodtam vele, ami még engem is meglepett, hiszen sosem voltam ez a fajta típusú lány. Zoli is megdermedt egy pillanatra, majd felnézett a szemembe. Olyan vad tűz lobbant fel bennem és valószínűleg benne is, amikor a tekintetünk összeakadt, amit jelen pillanatban senki az ég világon nem tudott volna elpusztítani.
-Te sokkal több vagy egy túlélőnél. Basszus, te még mindig az én angyalom vagy, kicsi lány-csókolt meg, majd újra elszakadt egy pillanatra tőlem.-Még mindig te vagy az őrangyalom...
Ennyi volt, kész vége. A testem minden része, a szívem összes darabkája és az agyam utolsó ép, józan sejtjei felmondták a szolgálatot, és teljesen behódoltak ennek a fiúnak, aki most úgy nézett ki, mint egy félisten. És csak csókolt, és csak csókolt, és csak csókolt...
Aztán valahogy letett a földre, de ott se bírtuk sokáig újra egymásnak estünk, pontosabban ő nekem. Alig bírta türtőztetni magát, pedig kellett volna, mégiscsak a szabadban voltunk, bármikor megjelenhetett valaki. Az utolsó józan kicsi eszemmel eltoltam magamtól, és megigazítottam magam, míg ő csak kikerekedett szemekkel, a mellkasánál kigombolt inggel (amiben valljuk be, hogy igazán szexi volt), és szanaszét álló hajjal nézett rám megjátszott sértődöttséggel, és zihálva.
-Most miért toltál el? Olyan jól éreztem magam-nyafogott, mint egy kisgyerek, mire hangos kacagásban törtem ki. Újra önmagam voltam.
-Tudod, nem vagyok rossz kislány, akinek minden egyes intim pillanatáról tudósítania kell a híres barátja rajongóit...-kacsintottam viccelődve.
-Akkor meg, mire várunk? Itt van két méterre a ház tőlünk.
-Milyen perverz vagy-hitetlenkedtem egy kicsit megjátszva.
-Ó, kicsi lány-tárta szét a karjait-ez az életem-viccelődött, majd hirtelen elkomolyodott. Keze felvándorolt a tarkómra, miközben mélyen elvesztem gyönyörű kék szemeiben.-De akkor most adsz egy esélyt?-simított végig a hajamon.
-Szerinted itt állnék még, ha erre a kérdésre nem lenne a válasz?

A következő napokra Zolit mintha kicserélték volna. De most komolyan, annyira felpörgött; olyan volt, mintha minden áldott nap 10 doboznál több energiaitalt ivott volna. Peti és Levi csak röhögött rajta, és lassan már én is kacagtam az új barátomon. Nagyon vicces volt, ahogy vidám kedvességgel üdvözölt végig mindenkit a strandon másnap, vagyis szombat reggel, és éreztem rajta, hogy legszívesebben mindenkinek elújságolta volna, hogy én vagyok a barátnője.
De az volt igazán durva, amikor megjelent a törülközőnk mellett egy izmos, fekete hajú srác. Zoliék épp bementek egy kicsit röplabdázni a vízbe, így a lányokkal egyedül voltunk kint a strandon. A srác meg biztos gondolta, hogy itt az ideje, hogy bepróbálkozzon nálunk. Csak úgy lazán odasétált hozzánk egy kék, térdig erő rövidnadrágban, és egy fekete keretes napszemüveg mögül pillantott le rám, miközben felvette a leveszem-a-bugyit-rólatok mosolyát. Határozottan utáltam ezt a mosolyt. Viszont a srác elég jól nézett ki, de nem Zoli volt.
A srác lehajolt hozzám, míg a másik haverja, aki közben megérkezett mellé, Vera arcához hajolt, és közben átnézett Annára, a fekete hajú meg nemcsak engem, hanem Bekát is elkezdte stírölni. A lányokkal egyetlen néma pillantással megbeszéltük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha a barátaink, és kifejezetten az én barátom meglátja, hogy ezek az idióták körülöttünk legyeskednek.
-Sziasztok, lányok-szólalt meg mély hangon a fekete. Őszintén szólva szerintem nem állt jól neki, sőt alig bírtam ki, hogy hangosan fel ne kacagjak.-Nem lenne kedvetek egy kicsit bejönni a vízbe úszkálni, és közben...-kezdte feltenni az ajánlatok, de közben sajnos egy hang és egy rávetülő árnyék megakadályozta ebben.
Zoli arca nyugodt volt, de az ökölbe szorított keze, a szeméből düh, míg a most-tűnj-el mosolyából feszültség áradt. Sejtettem, hogy most ehhez a veszekedéshez semmi kedve nincs, de mégis megállt mellettem, mint a védőbástyám, aki bármikor neki bírna esni a „vendégünknek”.
-Ó, nem mennek ők sehová. Ja és haver, örülnék, ha elmennél a barátnőm közeléből-pillantott le rám.
-Mind a négy a tiéd, haver?-nevetett fel mellettem a fekete, mire dühösen felálltam a törülközőről és tüntetőleg átfogtam Zoli derekát, ezzel jelezve az idióta majomnak, hogy én már foglalt vagyok.
Zoli meg csak fogta, és elém lépett. Már majdnem elindult a vihogó, fekete hajú srác felé, amikor a keze után kaptam. Megszorítottam, jelezve, hogy nem kellene ennyire magára vennie, és próbáljon meg lehiggadni, mert emberek előtt vagyunk. Miután már nem akart kiszabadulni a karjaimból, összefonta az ujjainkat, de még mindig nem mozdult el előlem.
-Ó, most már egy kilőve-vigyorgott fel ránk gúnyosan, majd Bekára pillantott.-Na és te szivi? Te eljössz velem egy kicsit úszni?
-Álmodban, haver-rebegtette a szempilláit Beka, majd megjegyezte, hogy ő elmegy kaját venni, Anna pedig készségesen vele tartott, sőt Peti is velük ment, gondolom azért, hogy pajzsként védje a lányokat az ilyen seggfejektől. Egyedül Verát fűzte még a másik csávó, mire Zoli morogva „megkérte”, hogy tűnjenek el a közelünkből. Na jó, nem pontosan ilyen szavakkal, sokkal cifrább káromkodásokkal.
-Mert ha nem?-húzta fel a szemöldökét a csávó, mire majdnem bemostam neki, de Zoli is ugrásra készen állt, sőt el is indult felé, a fekete meg csak nevetett még mindig guggolva ott, ahol eddig. Ám egy hang megállította a barátomat, mielőtt megverte volna a srácot.
-Akkor a szép nagy öklöm a te képedben fog landolni-jelent meg fenyegetően mellette Levi.-És úgy gondolom, hogy nem szívesen mennél haza monoklival azért, mert bepróbálkoztál a barátnőmnél.-Vera egész testében megdermedt, én meg Zoli pedig kikerekedett szemekkel pillantottunk egymásra, aztán az elszántul kioktató Levi alakjára.-Tehát most mindketten szépen felálltok és eltűntök innen amilyen gyorsan csak lehet, világos voltam?
Nos a srácok úgy néz ki felfogták, hogy mit kértek a barátaink ugyanis a következő percben feltartott kezekkel elhátráltak, és eltűntek, de közben csak elkezdtek röhögni. Láttam a srácokon, hogy egy pici kell, és a két srácnak rontanak, de aztán miattunk megemberelték magukat.
Ez mind szép és jó volt, csakhogy Vera még mindig úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna. A haja nedvesen tapadt az arcához, de őt ez cseppet sem érdekelte, hiszen Levi most hitette el két idegennel, hogy ő a barátnője. Ez azért kicsit megdöbbentő. Mármint Levi, aki sosem szeretett bunyókba keveredni, most kiállt volna egy olyan lányért, akit szinte egy hete ismert meg rendesen. Ez egy kicsit szürreális, én mégis örültem neki.
Akkor láttam, hogy jobb ha lelépünk, amikor Vera hirtelen rájött, mi is történt valójában, és nem tudta megállítani az arcát elborító vöröses árnyalatot. Ezért én elnézést kérve tőlük, kézen fogtam Zolit, és berángattam a Balaton hűsítő vizébe.
Több, mint 36 fok volt, tűzött a nap, és a vízen megtörve a fény a szemembe sütött. Minden szikrázott körülöttünk, de a legnagyobb lángot mi magunk lobbantottuk fel. Mivel Zoli valahonnan emlékezett arra, hogy utálom a homokos, hínáros talajt, a lábaimat a dereka köré kulcsolta, én pedig a kezeimmel a hajába túrtam. Egyetlen apró csók segítségével máris tombolt közöttünk a vágy, de nem távolodtunk el egymástól a nyilvánvaló jelek ellenére sem.
Aztán Zoli a fejével a part felé bökött, így én is odapillantottam. Levi és Vera egy takarón üldögélt, és elmélyülten beszélgettek. Közben néha viccelődve meglökték egymást a vállaikkal, vagy Levi végighúzta a kezét Vera combján, de a legfurcsább az volt, ahogy a kezeik összekulcsolódtak Vera ölében. Így ültek tovább, mintha mindent elrendeztek volna ezzel.
-Mégis mi van ezekkel? Túltengnek bennük a hormonok?-viccelődött Zoli, mire fejbe vágtam.
-Egy: ne beszélj így, kettő: hagyd őket békén, mert lehet, hogy jól ellesznek majd együtt és három: te csak ne beszélj. Tudom én, hogy milyen a te horm...-vágtam neki vissza kinyújtott nyelvvel, de szája az enyémre tapadt, én pedig visszavágásként lenyomtam a víz alá. Nem számított rá, és tetetett sértődöttséggel nézett rám, mikor feljött a víz alól.
Nem úsztam meg szárazon, hiszen elkezdett kergetni. Én pedig sikítozva menekültem előle. Nem kis nézőközönséget kaptunk emiatt, de kit érdekelt, amikor annyira jól éreztük magunkat.
Azt szokták mondani, hogy a csoki boldogsághormonokat idéz elő bennünk, pedig szerintem a szerelem, az érintések, a csókok sokkal nagyobb boldogsággal töltenek el bennünket. Legalábbis az elektromosság ezt mutatja, amely akkor megy át a testemen, amikor Zoli megérint. Lehet, hogy most mindenki azt mondaná, hogy ez egy csöpögős, nyálas love story, és csak ömlengek egy sort erről az új kapcsolatról, de nem tarthatnak furcsának amiatt, mert majd kiugrok a bőrömből. Hiszen egyszer mindenki volt/lesz szerelmes, és nekem ez most jött el. Nem tudom, meddig fog tartani ez a kapcsolat, lehet, hogy pár hónapnál tovább nem fog, de élvezni akarom, még ha tudom is, hogy Zoli egyszer rám fog unni, és ez a kapcsolat nem fog a boldogan éltek, míg meg nem haltakkal véget érni.
Lehet, hogy minden lány vár egy szőke hercegre a fehér lovon, de mégis melyik lánynak adatik meg, hogy ez valóssá is váljon? Kevés ember él az igaz szerelmével, és egy házasság után, egy hosszadalmas válási procedúrával lesz több az élete, ha nem a Nagy Ő-vel van együtt.
Meg amúgy is az élet nem mindig heppi end, vegyük példának az enyémet. Éveken keresztül szenvedtem egy félreértés miatt, és most itt vagyok ennek a szenvedésnek a kiváltó okával. Az élet furcsa egy dolog. Néha könnyű akadályt, néha meg egy szakadékot állít eléd, amelyeket nem olyan könnyű megoldani. Aztán egy kis erővel, egy kis támogatással minden helyrehozható, minden megoldható.
Később kint heverésztünk a pokrócon, és valahogy minden olyan nyugisnak, olyan logikusnak tűnt, és valahogy örültem annak, hogy a dolgaink kezdtek alakulni. A múltunk nagy valószínűséggel már nem fogja befolyásolni a jelenünket, és a jövőnket. Mindent tisztáztunk egymással, legalábbis Zolival lezártuk az életünk ezen szakaszát, valószínűleg fel fog még hozódni a pánikroham és az az egyéb dolgok, de ez már nem fog számítani.
Ráadásul úgy látszik a Levi-Vera kapcsolat is kezd alakulni, akik most is egymás nyakán csüggtek, közben figyeltek a Peti által mesélt történetre. Engem aztán nem igazán érdekelt a sztori, mert Zoli kezei a combomat simogatták, ettől pedig vörösödtem, és a legrosszabb az volt, hogy úgy remegtem, mint a kocsonya... Hú, de rossz hasonlat ez.
-Mit csinálsz?-kérdeztem halkan rózsás arccal, miközben a szája a fülem mögött játszott, aztán a nyakam vonalát és a fedetlen kulcscsontomat kezdte ostromolni. A szívem pedig hevesen repesett az örömtől, bár az arcom csak tovább vörösödött a nagy közönség miatt.
De persze Mr. Tökéletest ezt mit érdekelte.
Egyetlen perc alatt hátrébb dőlt és elkezdte masszírozni a vállam, amitől megfeszült izmaim ellazultak. De közben egyre mocskosabb dolgokat suttogott a fülembe,-és most megbánom, hogy ezt leírom-de ez nekem nagyon tetszett. A szívem akaratlanul is megdobbant, amikor egy apró, gyengéd puszit nyomott a hajamba. Amikor megunta, hogy a vállaimat masszírozza, ölelésébe vont, és a kezeit a hasamon fonta össze, de továbbra is kényeztette a szájával a nyakamat, meg az arcomat. Én pedig csak vigyorogtam, amikor néha megjegyzett egy-két dolgot, például a szerinte lágy és puha bőrömről. De az idő nagy részében csak behunyt szemekkel a mellkasának dőlve próbáltam úrrá lenni a remegésemen.
Hirtelen talált el minket egy vizes labda, és egy kicsit felsikítottam a hideg érintésétől, aztán meghallottam a többiek röhögését. Peti-akiről kiderült, hogy ő volt a nagyszerű dobó-hátradőlve a fűben, a hasát fogva nevetett és közben ránk szegezte az ujjait.
-Haver, látnotok kellene a képeteket...-nevetett fel.-De most komolyan, menjetek szobára!
Nos a hétvége és a hét első pár napja azzal telt, hogy rongyosra jártuk a lábunkat. Nagyon sok múzeumba mentünk be, illetve túráztunk is a badacsonyi kilátóba. Igen, szépek voltak, meg minden, de azért durva volt, hogy mennyire kifáradt a tábor szerdára.
Kövi héten szerdán pihenő napot tartottunk, nem mentünk sehová, csak a táborban járkáltunk, beszélgettünk stb. Mi csak kint voltunk a házunk mögötti fa alatt, zenélgettünk, nevettünk. Este aztán mindenki ment a maga dolgára (értsétek: mindenki elment a saját házába aludni), de mi Zolival az ágyon feküdtünk egy ideig. Aztán mindketten gyorsan letussoltunk. Mivel én mentem először, már csak arra vártam, hogy ő visszajöjjön.
Már két hete együtt voltunk, és olyan volt hozzám, mint egy úriember, a legjobb modorral és a legnagyobb kedvességgel. Hihetetlen mennyire érzelmes, szenvedélyes és hűséges volt, sőt már régóta vágytam egy ilyen boldog kapcsolatra, és most megkaptam végre.
Amikor Zoli kilépett a fürdőszobából, nedves hajából csöpögött a víz, és egyetlen törülköző volt a dereka körül, ami nem kicsit beindította a fantáziám. Legyen annyi elég, hogy... Jól van, elég. Nos Zoli lassan elindult felém, amikor észrevette, hogy elpirultam az izmos, fedetlen felsőtestétől. Gúnyos vigyorából már tudtam, hogy megint viccelődni fog.
-Na mi van, kicsi lány? Csak nem zavarba jöttél a látványomtól?
-Ó, én...-dadogtam, miközben leült mellém az ágyra, majd egyre közelebb jött hozzám. Még mindig az az egyetlen törülköző volt rajta, én meg majd megőrültem ennek a gondolatától. Hirtelen az arcomhoz hajolt, és apró csókot nyomott a számra.
Többet nem is számított már a józan ész, de szerintem nála sem. Azt hiszem, felrobbant bennem valami olyan, amit eddig sosem éreztem. Mindketten zihálva vettük a levegőt, miközben csak csókoltuk egymást. Aztán megéreztem a hátam mögött a párnákat, és az ágyat, majd Zoli kezeit a derekamnál.
Egy pillanatra megdermedtem a tudattól, hogy mit fogunk megtenni most, és emiatt Zoli elhajolt tőlem. Aggódóan nézett a szemembe, és most megfigyelhettem, hogy mennyire vált sötétté a szeme a vágytól.
-Figyelj, nem kell megtennünk, ha te...-szólt, de elhallgattattam.
Azt hiszem, a többi már ránk tartozik. Annyi biztos, hogy óvatos és gyengéd volt. Nem siettünk, nem zavartak meg minket, csak ketten voltunk. Az ajtókon túli világ már rég aludt, mikor mi még a plafont bámulva beszélgettünk, és nevettünk. Nem is tudom, ismerkedtünk egymással, pontosabban azzal a három évvel, amit külön töltöttünk.
Nagy előrelépés volt az életünkben, amit megtettünk, de azt hiszem a kapcsolatunk elég erős volt ehhez. Viszont jobban kötődtem hozzám, mint eddig bármikor. Egy pillanatra se lettem volna hajlandó elengedni, és Zoli mozdulataiból ítélve azt hiszem, ezzel ő is így volt. A kötelék, az a szál közöttünk egyre szorosabb lett, már nem olyan vékony volt, mint egy cérnaszál, ami könnyen elszakad. Sokkal erősebben kötődtünk egymáshoz, mint eddig valaha.
Az életünk azon az éjszakán megváltozott...

X.fejezet-"Azt hiszem, szeretlek..."

Sziasztok gimiseim! :)

Tudom, jó hamar hoztam a részt, de mivel karácsony lesz hamarosan, úgy gondoltam kiteszem a következő részt. Úgyhogy boldog karácsonyt kívánok nektek ezzel a résszel, kellemes ünnepeket és hétvégén hozom a következő részt. :))

xoxo Sky

Az embernek néha sejtése sincs az előttük álló dolgokról, a jövőjük pillanatairól, a választásokról, az érzésekről. Jó lenne, ha meg lehetne mondani az emberek következő lépését, hogy ki tudjuk hárítani a veszélyt, vagy legalább enyhíteni tudjunk a helyzeten. Mindegy mennyire akarunk javítani a következményeken, ha a dolgok menete egyáltalán nem úgy alakul, ahogy mi tervezzük.
Velünk is ez történt.
Miután a fonyódi kiránduláson megláttak minket a rajongók, szétterjesztették az interneten, hogy merre és mit csináltunk. És onnantól kezdve már mindenki tudta, hogy Badacsonyban voltunk. Mindenki ismerte a kis napunk történetét, és hadd ne mondjam, milyen kellemetlen volt, amikor mindenki megbámult minket.
Hurrá, de komolyan.
Mégis mit gondolt Zoli, amikor engem választott maga mellé? Hogy majd el bírom viselni ezt a terhet? Igen, nem tudta, hogy milyen problémák övezik körbe az életem. Mégis valahogy furcsa volt, hogy pont engem akart az álbarátnőjének. Vajon mi volt az indítéka?
Miután Fonyódról visszamentünk a táborba, a tanárok újabb kincsvadászatot tartottak a diákokkal, aminek tétje az volt, hogy a győztes csapat tagjai kapnak egy feleletmentesítőt valamelyik tanáruknál. Nem is kellett több, az összes diák fejvesztve menekült, hogy megtalálja a „kincseket”. Egyedül maradtam azokkal, akik nem igazán vehettek ebben részt, vagyis a Memory, a tanárok és persze Marci, plusz még néhány ember.
Az egyik percben rápillantottam Marcira, akinek szomorú tekintete láttán megint csak a búskomor hangulat, és a bűntudat kúszott a mellkasomba. Sajnáltam, hogy végül mégsem lehettünk barátok, de nem tudtam barátként mellette maradni, amíg ő szerelmes volt belém. Tisztességtelen lett volna ámítani, miközben más fiú jelenti számomra az életet.
Inkább elfordítottam fejem.
Csakhogy akkor sem lettem sokkal jobban.
A másik oldalamon ott állt a fiú, akit istenítettem, és aki már nem engem figyelt. Féltékenység, és keserűség töltötte meg a szívemet, amikor megpillantottam a lányt, akit méregetett, és akinek az alakján mindig megakadt a tekintete. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy búcsút mondjunk ennek az álkapcsolatnak. Legalábbis az én részemről ez már nemcsak látszat lett volna.
Ez már több volt az én részemről puszta álcánál, ez sokkal több volt önmagamnál. Az érzés csak arra várt, hogy kiszabaduljon a mellkasomból, hogy utat törjön a sötétségből a fény felé, de én voltam az, aki megbéklyózta ezeket. Én voltam, aki megállította, hogy felszínre törjenek ezek a lehetetlen érzelmek. Mert milyen is lett volna annak tudatában élni, hogy ő nem szeret, miközben csak barátok vagyunk.
Hirtelen megcsörrent a mobilom, de Zoli csak annyira méltatta ezt az aprócska jelző hangot, hogy egy pillanatra rám pillantson, de aztán már nem is érdekelte. Engem viszont annál jobban, sőt... Amikor felnyitottam a telefonom képernyőzárját hirtelen megértettem, milyen is, amikor a rajongók nem tartanak megfelelőnek a kedvencük mellé.
A kijelzőn egy számomra ismeretlen e-mail címről érkezett üzenet fogadott, ahová csupa nagybetűkkel volt leírva, hogy hagyjam békén Zolit, máskülönben nekem annyi. Csakhogy ez csupa csúnya és durva szavakkal leírva, ahol éppen engem írtak le mindennek. Tudtam, hogy még annak ellenére is, hogy Magyarországon a sztárok élete másabb, mint külföldön, vannak kivételes esetek, amikor a rajongók túlmennek egy határon. Ez történt most is.
A könnyek marni kezdték a szememet, mikor szipogva eltettem a zsebembe a mobilom.
Nem tudtam már tovább csinálni. Eljött a pillanat, amikor már kiakasztott az egész élet. Nem kellett volna újból felidegesítenem magam ezzel, de kit érdekelt már ez az egész ügy, ha én már nem illettem a tökéletes képbe?
-Azt hiszem, hogy meg kellene beszélnünk valamit-suttogtam, miközben magam elé bámultam. Még mindig nem kapta rám a tekintetét, és én elkeseredetten fordítottam el a fejemet tőle mielőtt megszólaltam volna.-Azt hiszem, én már nem bírom tovább ezt-mondtam.-Nem tudom, miért kellett neked álbarátnő, de én... Én képtelen vagyok folytatni ezt.
Ekkor a tengerkék tekintet rám villant, és idegesen fürkészte az arcomat. Ellépett tőlem, hogy még jobban belenézhessen a szemembe. Lehajtottam a fejemet, hogy véletlenül se lássa meg a könnyeket a szememben.
-Miért csinálod ezt?-kérdezte rekedtes hangján.
-Miért csinálom?-A hangom kétségbeesett volt, és a pánik megint uralni kezdte az elmémet. Csakhogy most még volt erőm annyira, hogy kimondjam a szavakat, amiket szerettem volna.-Itt vagyunk öt napja, és eddig talán egyetlen normális beszélgetésünk volt, ráadásul tegnap elmondtam életem egyik legnagyobb titkát és még mindig csak közömbösen viselkedsz velem. Úgy mintha csak egy rabszolga lennék. Voltak olyan pillanatok, amikor feltűnt a kedves éned, de sokszor láttam azt, akitől tegnap este féltve óvtál. Úgy gondolom, nem kérek belőle.
Minden egyes kiejtett szó után egyre nehezebben jutott be a levegő a tüdőmbe, az arcomat pedig könnyek sokasága áztatta. A mellkasomat hatalmas tömegű fájdalom nyomta, miközben a rózsa tövisei a szívemet szurkálták, még több sebet ejtve rajta. A világ forogni kezdett velem, és egyre jobban bepánikoltam. Sírtam, futni akartam, el akartam tűnni onnan, hogy végre le tudjak nyugodni, de nem ment. Ott álltam, és csak kapkodtam a levegőt, miközben a tekintetem kezdett elhomályosodni.
Sejtettem, hogy ki fogok borulni, de hogy ennyire... Elszorult a torkom, miközben térdre estem a földön, majd a földre borultam. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, miközben folyamatosan harcoltam az oxigénért.
Zoli idegesen és aggódóan hajolt felém, miközben a karjai közé vett. Csitítóan simogatta a karomat, miközben apró, megnyugtató csókokat hagyott a homlokon. Amióta találkoztunk most láttam először, hogy tényleg aggódott értem, sőt most először tudtam azt mondani, amióta újra találkoztunk, hogy kétségbeesett.
-Hé, kicsi lány-simogatta meg az arcom erőltetetten mosolyogva.-Mindjárt hoznak nyugtatót, nincs semmi baj. Minden rendben lesz.
Idegesen, zihálva pillantottam fel rá.
-Ké... Kérlek...-kezdtem dadogva.-Besz... Beszél... Beszélnünk kell.
-Rendben, amint lenyugodtál-bólintott kétségbeesetten, miközben mellette megjelent az egyik tanár egy injekciós tűvel, meg valamivel, ami benne volt. Utáltam a tűszúrásokat, és sejtettem, hogy az a valami az én vérembe lesz fecskendezve. A tanárnő-aki elsősegélyt is tanult és állítólag egy évig orvostan hallgató volt-leguggolt mellém, majd beleszúrta a karomba a tűt.
Élesen szívtam be a levegőt, és becsuktam a szememet. Nem fájt, egyáltalán nem volt rossz érzés, de csak reménykedni tudtam, hogy valami jó erős nyugtatót tartalmaz. A remény nem hagyott el, mert a következő percekben a légzésem kezdett visszaállni a normálisnak mondható ütembe.
Már megint miért kellett ilyen nagy jelenetet csinálnom? Miért kellett ennek a hülye pánikrohamnak pont most érkeznie? Most biztos mindenki diliházba akarna záratni, sőt szerintem Zoli is épp azt teszi mérlegre, hogy normális volt-e, hogy engem választott.
Nem akartam beszélni vele, először pihenni akartam, és átgondolni néhány dolgot. Nem akartam beszélni a pánikrohamról, csak aludni. A következő pillanatban már az álmok csodás világában jártam, ahol senki és semmi nem zavart....
A házunkban ébredtem, az ágyon fekve, miközben egy nő és egy férfi elmélyülten beszélgettek valamiről. Én úgy éreztem magam, mint aki napokat aludt. Kipihentem magam, az összes izmom ellazult... Egy pillanatra....
Aztán meghallottam a beszélgetés témáját.
-Valami komoly problémája van, ugye?-kérdezte halkan a férfi. Most már felismertem Zoli rekedtes hangját, amitől legszívesebben kimenekültem volna a házból azon nyomban. De szerettem volna tudni hová tart a beszélgetés.
-Ne beszélj így erről. Ez nem probléma, hanem csak egy hülyeség miatt kialakult betegség...-mondta Vera halkan.
-Ami egyenlő egy problémával...
-Jó, lehet mondani így is, de nem szereti. Ez számára egy betegség marad, amellyel megbirkózik a gyógyszerekkel és támogatással.
-De mi ez?
-Ezt majd ő elmondja, ha akarja.
-De miért nem képes bevallani nekem? Annyira idegesít ez az egész.
-Neki kell elmondani neked. Nekem erre nincs felhatalmazásom.
-Legalább annyit árulj el, hogy mióta tart ez?
-Nem mondhatok semmit-tiltakozott hevesen Vera.-Majd ha felkel tőle kérdezd meg ezt tőle. Én megyek a lányok után, ha kell valami, tudod hol találsz.
Úgy egy idő múlva kinyitottam a szememet, és figyeltem, ahogy Zoli leült mellém. Ő pedig halványan mosolygott rám. Gyengéden simogatta a kezemet, az arcomat, majd megfogta a testem mellett fekvő kezemet, és összefűzte az ujjainkat, mintha ez olyan logikus és természetes lenne. Valahogy úgy éreztem ez tényleg normális köztünk, ez... Más volt és bizalmas.
Nem tudom, miért, talán a sok stressz miatt, de a könny végigcsordult az arcomon, de közben egy apró mosoly volt az arcomon. Megnyugtató volt a jelenléte, de keserű is volt abban, hogy most a kezemet fogta. Nem is kellett volna mondania, tudtam, hogy mit szeretne. El kell mondanom neki mindent, de mégis hogyan?
-Hé, jól vagy?-hajolt le hozzám Zoli halványan mosolyogva, majd egy apró, leheletnyi puszit nyomott az arcomra, amitől a hideg futkosott a bőrömön.
-Igen-füllentettem.
Egy ideig figyeltem, ahogy a nyugodt arckifejezés átváltozik aggodalmasra, végül pedig értelmetlen módon a dühtől csillogtak kék szemei. Olyan sok mindent nem értettem, ami körülöttem történt. És olyan sok mindenre kellett volna egy magyarázat, de ezeket valahogy sosem tudtam meg.
Ekkor Zoli idegesen lehunyta a szemét, majd beletúrt a hajába. Valami nem stimmelt vele. Őszintén idegesnek tűnt, mintha valami rosszat mondtam volna.
Talán így is volt?
-Nem hiszem el, hogy ezt mondod. Azt hittem, hogy most legalább őszintén válaszolsz nekem-suttogta, majd felállt, és elsétált az ablakig.
-Mit kellene mondanom?-keltem ki magamból.-Hogy semmi sincs rendben? Hogy minden bajom van?-Akkor telt be az a bizonyos pohár, amikor elfordította a tekintetét. Valószínűleg érdekesebbnek találta a kezét. A dühtől vörös lett a fejem és kiabáltam. Kikeltem magamból.-Mit kellene elmondanom?
-Mondd el, hogy mi volt ez az egész-kiáltott rám idegesen. Beletúrt a hajába, miközben fel-alá járkált a szobában, aztán megállt az ágyam végében.-Szerinted nekem milyen, amikor egyáltalán nem tudom, mi történik veled? Szerinted milyen, amikor meglátom a szürke és sápadt arcodat, miközben a karjaiban fekszel? Már másodjára lettél rosszul a társaságomban, és kezdek nagyon ideges lenni.
-Miért?
-Komolyan-hunyta be a szemét.-Ha még egyszer miérteket keresel, meg fogom tiltani neked, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel. Az igazat mondd, és hagyd abba a hülyeségeket.
Az igazat?
Az igazat, amelyet titkolni akartam az összes ember elől, amelyet még előle is rejtegettem, amelyet álarc mögé rejtettem, amelyet soha többé nem akartam senkinek elmondani, de az értetlenség és a kíváncsiság engem is megöl. A múlt történései viszont nem befolyásolhatják az életem hátralevő részét. Színt kellett vallanom, mert én magam is megbolondultam volna, nemcsak ő.
Lassan felálltam az ágyról, és végigsimítottam a karomon. Arra készültem, hogy teljesen lecsupaszítsam a lelkemet előtte, és ettől a hideg futkorászott a karomon. A tekintetem nem tudtam levenni róla, miközben az ablak mellé sétáltam én is.
A természet most igazán zöld volt odakint, friss volt minden, és bár a hőség miatt már nem is látszott a tegnapi vihar nyomai, mégis odakint sokkal jobban éreztem volna magam, mint idebent a négy fal közé zárva, ahol csak feszélyezett minden.
-Nem lenne kedved inkább kimenni?-kérdeztem. Miután bólintott, elsétáltunk a ház mögötti fa alá, és leültünk egymás mellé hátunkat a fa vaskos törzsének döntve. Távol ült tőlem, mintha közben nem is akarna hozzám érni. Mintha csak túl akart volna esni ezen, aztán meg nyugodt lélekkel eltűnni a fenébe, és mindent maga mögött hagyni. Bárcsak mindenkinek ilyen könnyű lenne. Én is ilyen könnyen túl akartam ezen lenni.
De ez nem így működik.
-Van egy ajánlatom-suttogta, mire felkaptam a fejem.-Én is elmondok valamit, ha te is bevallod ezt az egészet.
Biccentettem, azt hiszem ez fair ajánlat.
-Legyen-sóhajtottam.-Emlékszel, amikor egyszer átjöttél hozzánk karácsonykor? És éppen gyakoroltam, te pedig javasoltad, hogy saját dalt kellene énekelnem? Nos akkor kezdtem irántad érezni valamit. Szar volt, bevallom őszintén. Még senki iránt nem éreztem így, aztán rá kellett jönnöm, hogy te vagy az első nagy szerelmem...-És úgy néz ki az utolsó is.-Amikor bekerültünk a gimibe, valahogy minden összekuszálódott... Megváltoztál.
-A többiek megváltoztattak-túrt a hajába.
-Tudom, de nem szerettem ezt az éned, és muszáj volt elmondanom neked az utolsó beszélgetésünkkor. Nagyon sajnálom, hogy akkor olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez-ráztam meg a fejem.
-Már rég megbocsájtottam. De mi köze ennek a történetedhez?
-Az hogy az a nap indította el ezt az egészet-ráztam meg a fejem.-Nem beszéltem veled, és úgy éreztem magam, mint akit senki nem érdekel. A barátnőim tartották bennem a lelket, így visszagondolva pocsékul éreztem magam, és nem akartam, hogy feladd az álmod, de... De kiakadtam, oké? Szerettem volna akkor melletted lenni-vontam meg tehetetlenül a vállam. Láttam rajta, hogy igenis közbe akart vágni, de a tovább hadartam.-Igen, tudom, már elmondtad, hogy mit, miért tettél, de ez nem változtat semmin.
A szemeim megteltek könnyel, ahogy közelebb araszolt hozzám és lenézett rám. Biztosan szörnyen festhettem, hiszen ki voltam ütve órákon keresztül, miközben biztos elfeküdtem a hajamat, a szemem alatt már biztos ott voltak azok a gyönyörű táskák, és ne feledkezzünk meg az izmaim fájdalmáról, amelyek üvöltöttek, ha megmozdultam.
Ott térdepelt mellettem, nem szólt egy szót sem. Közben gondosan törölgette az arcomra száradt és az éppen csordogáló könnyeket, amelyektől a szemem már biztosan vörös lehetett. Lehajolt hozzám, homlokát az enyémnek döntötte, majd belenézett a szemembe.
-Én vagyok az oka, ugye?-kérdezte tőlem, mire lehajtottam a fejem.
Rájött.
Saját magától. Kissé megkönnyebbültem attól, hogy nem nekem kellett bevallanom, de sajgott a szívem a búskomor és szomorú hangjától. Libabőr futott végig a kezemen, mikor végigsimított a hátamon, ezzel kényszerítve, hogy felnézzek rá.
-Nekem pánikrohamaim vannak, Zoli-pillantottam rá keserűen. A szeme elkerekedett.-Miután elmentél, azt hittem a világ összedőlt, ezért senki és semmi nem érdekelt. Viszont egy, a média által közölt kép rólad és valami csajról feje tetejére állította a világomat.
-Annyira sajnálom, Luca. Szólnom kellett volna a veszekedésünk napján, hogy bármi lesz is ne figyelj a média által összehordott baromságoknak-súgta.-Tudom, nem könnyű elhinni mi az igazság és mi a hazugság, de Magyarországon nem minden úgy működik, mint külföldön. Végig olvastad azt a cikket?
-Nem bírtam. A lányok azt mondták, hogy arról szólt, hogy valamilyen közös dalt fog írni a bandátok és a lány az egyik beteg gyerekeket támogató központnak.
-Igen. Azzal a lánnyal, Vikivel csak barátok vagyunk, voltunk és leszünk. Sosem jártam együtt vele, sőt nem is igazán volt barátnőm. Egy-két egyéjszakás kalandon kívül-mosolygott halványan, és hüvelykujjával a bőrömet simogatta.
-De hát...-tátogtam értetlenül.-Azon a képen éppen csókolóztatok.
-Csak hülyeségből csináltuk, és nem volt igazi. Fogadtunk a többiekkel, hogy ki meri megtenni a fotósok előtt, és Viki is belement. Ennyi volt az egész.-Miközben magyarázott, én csak próbáltam felfogni, hogy ami miatt már három éve folyamatosan egy betegséggel küzdök, csupán egy hülye fogadás miatt van. Nem hiszem el.-Tudod, néha a látszat nagyon csal.
El sem tudta képzelni, hogy mennyire. Az elmúlt napokban, az összes olyan dolog, amit igaznak hittem, mind hamissá változott. Kezdődött a Marcival való barátságommal, aztán megtudtam, hogy Zoli nem is utál engem, sőt megtudtam az okot, amiért annak idején összevesztünk, és kiderült, hogy csak akkor is engem védett; és most ez. Úgy érzem ez a vallomások hete, most kiderül, hogy mi valós és mi az, ami nem.
Hihetetlen mennyi mindenen mentünk keresztül, miközben egyáltalán meg sem érdemeltük volna. Ő is mondta, hogy szeretett volna mellettem maradni, de azt hitte haragszom rá, én meg azt hittem, hogy ő dühös rám. Ezt akarta a sors. Talán, ha akkor nem veszünk össze, és nem megy el, akkor most nem állnánk itt. Akkor talán már nem lennénk egymás mellett.
Egy ideig csak ültünk egymás mellett, kézen fogva, és bámultunk magunk elé. Megkönnyebbülten dőltem neki a vállának, hiszen teljesen jól kezelte a dolgot. Azt hittem, sokkal jobban magára veszi majd, de talán a szíve mélyén tudta azt, amire nem rég jöttem én is rá: ez mindkettőnk hibájából történt.
Egyszer felsóhajtott, majd kissé előre dőlt, közben maga elé meredt.
-Azt hiszem, én jövök. Mit szeretnél tudni?
-Nem... Én nem kérem, hogy elmondj nekem valamit...-kérleltem kétségbeesetten. Igen, beleegyeztem az elején, de már nem volt muszáj tudnom. Elég volt mára a drámából.
Sőt egy életre elegem volt a drámából. Az életem lassan egy szappanoperához hasonlított, és úgy éreztem, könyvet is írhatnék erről az egészről. Valószínűleg támogatták is volna, hiszen van olyan feltevés arról, hogy ha valaki kiírja magából a fájdalmát, akkor sokkal könnyebben dolgozza fel a dolgokat. Az irodalom tanárnőm pedig mindig dicsérte a fogalmazásaimat, és sokan mondták már, hogy van tehetségem az íráshoz.
Amit persze én nem hittem el.

Önbizalomhiány miatt nem hittem el, hogy tehetségesnek tartottak, mégis szerettem csinálni. Szerettem írni kitalált főszereplőkről, mesebeli lényekről, fikcióval vegyített romantikáról, és persze a mesebeli hercegről, aki mindig megjelenik, hogy megmentse szeretett hercegnőjét. Az egész életemet belevittem ebbe a történetekbe. Volt olyan, hogy egyik szereplő vonásai igencsak hasonlítottak Zolira, aztán volt egy olyan történet, amiben a szereplők összevesztek, és még számtalan ilyet megírtam már. Ezek a kicsi történetek füzetekben a polcaimon sorakozva vártak arra, hogy valaki egyszer elég jónak találja ahhoz, hogy nyilvánosságra hozza őket. Én nem tartottam annyira jónak őket.

Elegem volt a drámai elemekből az életemben, elég volt a sok sírásból, a múlt okozta fájdalmas érzésekből, a pánikrohamokból. Élni akartam, és végre megkönnyebbülten térhettem vissza az eredeti életemhez. Elmondhattam magamról, hogy most talán képes leszek újra önmagamként élni.

Nem tudom, mennyi idő telt el ott a fa alatt ülve, de amikor megszólalt, egy egész világ fordult meg velem.

-A lemezkiadó cég nem igazán örült neki, hogy fűvel-fával összehoztak az újságírók, pedig nem is voltak igazak a hírek,-mesélte, miközben egy fűszálat kezdett piszkálni a lába előtt-ezért azt mondták, hogy válasszak magamnak valakit, akivel el tudnám képzelni magam, vagy ők fognak. Abból semmi jó nem sült volna ki, hogyha ők választanak nekem partnert, ezért mikor visszajöttünk, és megláttalak úgy gondoltam te lennél a legmegfelelőbb.-Kék szemével rám pillantott, és egész testemben megremegtem, amikor kezével kényszerített, hogy a szemébe nézzek.-De elutasító voltál, és parancsolgató, én meg felidegesítettem magam és beszóltam. Nagyon sajnálom, nem akartalak akkor megbántani.
Fel sem bírtam fogni, mi történik. El sem bírtam hinni, hogy ezt hallom tőle, pedig itt állt előttem.
Közelebb hajoltam hozzá, nekidöntöttem a fejemet a homlokának.
-Nem bántottál meg-suttogtam a szemébe nézve.-Sohasem bíztam abban, hogy visszakaphatlak, és tudtam, hogy nem lesz könnyű egy újabb találkozás 3 év után.
Amikor kezem akaratlanul kisimított a homlokából egy hajtincset, behunyta a szemét, és belesimult a kezembe. Annyira ártatlan volt, olyan kisfiúsan. Sebezhető volt, érzékeny, mintha akármikor össze tudnám törni. De csak most láttam ilyennek, még sohasem volt ennyire... Ennyire békés? Az arcáról lehullt a maszk, és most őszinte volt.
Megérdemelte, hogy én is őszinte legyek hozzá. Itt volt az ideje, hogy bevalljam neki, hogy szeretem őt. A gyomrom liftezett, ideges voltam, kezem-lábam remegett, de ez volt a megfelelő pillanat. Mindenki nyaggatott már vele, hogy valljam be az érzéseim, és nemcsak most, hanem 3 éve is ezzel traktáltak. Most viszont kettesben voltunk, nem volt a közelünkben senki. Nem hallott minket az égvilágon senki, és biztos voltam abban, hogy ezt a beszélgetést senki nem fogja megtudni, ha nem mondjuk el.
Így hát bevallottam.
-Azt hiszem, szeretlek-motyogtam, aztán csendben vártam a reakcióját...