Igen, tudom, késtem. De az utolsó hétre beteg lettem, belázasodtam, teljesen elment a hangom, és nagyon rosszul éreztem magam. Tényleg ne haragudjatok...
A történettel kapcsolatban lenne egy kis mondanivalóm. Sajnos Luca és Zoli története is a vége felé közeledik, és valahogy le kell zárnom ezt is. Tehát úgy tervezem, hogy még 3 rész és vége van a történetnek.
De szaporítom tovább a szót, itt a 9. fejezet.
Valahogy
mindig is tudtam, hogy a szerelem az elkerül engem. Nem voltak
rendes kapcsolatom, sőt futókapcsolataim se. Egyedül voltam,
magányos. Mégis volt valaki, aki a kezdetektől fogva velem maradt,
a szívem legmélyén. Ez volt Ő. Az élet ugyan elválasztott
minket a hülyeségeink miatt, de a szívem mindig is őt tartotta a
legfontosabbnak az életemben.
És
most minden áron vissza akarta kapni őt.
A
vihar már egyre jobban közeledett felénk. Mire visszaértünk, az
eső szakadni kezdett, a távolban pedig már hallani lehetett a
villámok utáni dörgéseket. Szaladnunk kellett, hogy elérjünk a
házig, miközben körbe ölelt minket az eső illata.
A
lányok sikítozva rohantak keresztül a táboron, hogy elérjék a
saját faházaikat. Sejtettem, hogy ezek a lányok, amint beérnek
átöltöznek és beszélgetni kezdenek egymással, de én csak arra
vágytam, hogy egy jó meleg tea kíséretében az ágyamban
feküdhessek. Ahhoz képest, hogy mi messzebbről jöttünk, nagyon
hamar beértünk a házba, és nevetve csaptuk be magunk mögött az
ajtót.
Nem
tudom, de hangosan nevettünk, és ez nem olyan volt, mint a többi.
Őszinte igazi, öblös nevetés volt, amely a szíve mélyéről
jött. Az összes frusztráció és stressz kijött rajtunk, és
önfeledten nevettünk szinte a semmin. De aztán megláttuk egymás
haját és arcát, és csak még hangosabban kezdtünk röhögni.
Körülbelül ez ment úgy három percig, aztán csak mosolyogva
álltunk egymás mellett.
Megbabonázva
figyeltük egymást. Olyanok voltunk, mint a mágnes ellentétes
pólusai, vonzottuk egymást. Először úgy tűnt egyikünk sem akar
elmozdulni, álltunk mozdulatlanul, némán, miközben az eső
szüntelenül verte az ablakokat. A kinti világ sötétbe borult, és
még a villany ellenére is a padlóra vetült a villámok fénye.
Még messze volt a vihar, a dörgések is messziről hallatszottak,
de én már akkor kezdtem egy kicsit félni.
Kiskorom
óta féltem a vihartól. Kezdetben imádtam a fényes, cikkcakkos
villámokat figyelni az ablakon keresztül, de amikor 8 évesen az
egyik rokonunkba belecsapott a villám, és majdnem meghalt, nagyon
megutáltam a viharokat. Azóta nem bírok aludni, ha vihar van a
közelben.
Egy
nagy dörgés alkalmával elfordítottam a fejemet a Zoliétól, majd
bementem a hálóba. Egyetlen szó nélkül követett, majd levágta
magát az ágyára, onnan figyelt engem, ahogy teszek-veszek. Pirosas
pír szökött az arcomba, amikor előkerült az egyik bugyim a
bőröndömből, amit azon nyomban vissza is dobtam a többi közé,
miután felemeltem.
Zoli
hangosan nevetve temette a kezébe az arcát.
-Most
komolyan? Láttam már ilyet, Luca-mondta.
-Lehet,
de az nem az enyém volt. Most pedig, ha lehet fordulj el, mert át
szeretnék öltözni.
-Miért
nem mész ki a fürdőbe?-kérdezte értetlenül. Na
valami nagyon jó indokot találj ki, Luca!
-Nem
mondta még neked anyukád, hogy víz közelébe ilyenkor nem szabad
menni? Mert könnyen megcsaphat az áram.
-De
hát nem is érnél vízhez-állt ki a maga igaza mellett, de miután
a következő pillanatban rákiáltottam, megadva magát, elfordult
felemelt kezekkel. Figyeltem rá, hogy megfordul-e, de úgy néz ki
kivételesen úriember volt.
Egy
perccel később rövid pizsamámban feküdtem az ágyamban, nyakig
betakarózva, miközben a szél eszeveszettül csavarta a fák ágait,
az eső szakadatlanul zúdult lefelé, a villámlások és a dörgések
szüntelenül folytatódtak. Ítélet idő volt, ami miatt én nagyon
féltem. Utáltam a viharokat, féltem tőlük és most még
rosszabbul éreztem magam, hiszen az ablak melletti ágyat
választottam. Nem jött össze.
Idegesen
próbáltam minél messzebb feküdni az ablaktól, de már így is
szinte az ágy szélén feküdtem. Minden egyes dörgésnél
összerezzentem, és a fejemre húztam a takarót. Egyáltalán nem
akartam most itt lenne, és vadul átkoztam magam, amiért nem a
másik ágyat választottam a tábor elején. Gondolnom kellett volna
arra az igen logikus dologra, hogy a Balatonon vagyunk, víz
közelében, ahol a viharok is nagyobbak.
Éljek
én!
A
következő percben egy hatalmas csattanás jelezte, hogy egy villám
belecsapott valamibe a közelben. Annyira megijedtem, hogy észre sem
vettem, de máris a sarokban ültem a fejemet a térdemre hajtva.
Némán sírtam, miközben annyira reszkettem, mint eddig még soha.
Ekkor
halk reccsenő hangra kaptam fel egy pillanatra a fejem. Elindult
felém, miközben ügyelt arra, hogy ne ijesszen meg, pedig ha tudta
volna, hogy megnyugtat a jelenléte. A lába alig érintette a
padlót, és mikor elért hozzám, leguggolt elém, és azzal a kék
tekintettel belenézett a szemembe. A sötétben ugyan annyira nem
láttam, mégis a kinti halvány fény még kellőképpen
megvilágította gyönyörű arcát ahhoz, hogy megpillanthassam a
homlokán lévő aggodalmas ráncokat.
-Még
mindig félsz a viharoktól, ugye?-kérdezte halkan, miközben én a
sarokban kuporogtam. Lassan bólintottam a következő pillanatban
már a térdem alá nyúlt, a másik kezével pedig a hátamat
támasztotta meg. Nem tiltakoztam, amikor leült velem az ágyára,
és a kezei között ringatott. Karjai mentőövként simultak a
derekamra, miközben az ölében ültem. Ketten voltunk a világ
ellen.
Hirtelen
minden előtérbe került, féltettem őt, és féltettem magamat. Ha
a nyár végén újra elmegy, és megint nem találkozunk, akkor én
újból összetörnék, és fogalmam sincs, hogy képes lennék-e
arra, hogy vigyázzak a szívemre. Ketten voltunk, akik harcoltunk az
érzéseink ellen, és meglepő módon hittem abban, hogy talán még
van valami esély kettőnknek. A következő pillanatban lettem
teljesen pesszimista.
Mégis
hogy képzelhetem azt, hogy minden rendben? Semmi sincs rendben. Még
itt van, de hamarosan ő is el fog tűnni, kilép az életemből. Ez
az egész színjáték megint közelebb hozott minket egymáshoz, ami
nem éppen a legjobb volt ilyen szempontból. Az én részemről csak
még erősebbé fonódott a múltban létrejött szál közöttünk.
Mi lesz velem, ha elmegy? Újból kezdődik az őrület elejéről?
Kezei
végigsimítottak a hátamon le egészen a gerincemig, majd fel és
vissza le. Hirtelen csak rá tudtam figyelni, az összes hangot
kizártam magam körül. Megnyugtatóak voltak ezek az érintések,
amely következtében végtelen nyugodtság árasztott el. Egy
perccel ezelőtt még ki akartam szabadulni a kezei közül, utána
pedig csak feküdtem ott mellette végtelen higgadtsággal és
nyugalomban, és semmi az ég világon nem érdekelt. Nem érdekelt a
"hírneve", nem érdekelt a Memory,
nem érdekelt a múlt, nem érdekeltek az újságok, nem érdekeltek
a rajongók... Engem csak Szántó Zoltán érdekelt, aki velem egy
faluban született, együtt járt velem iskolába és a legjobb
barátom volt évekig.
Ő
érdekelt.
Hirtelen
halkan felnevetett, mire kérdőn pillantottam fel rá.
-Mi
ilyen vicces?-kérdeztem.
-Csak
az, hogy régen is ilyen voltál. Mindig így feküdtünk az ágyadon,
ha nálad aludtam, és mindig átkaroltak, ha féltél a viharban.
Most is úgy érzem magam, mintha a múltban lennénk.
-Bárcsak
ott lennénk...-suttogtam behunyt szemmel. Elhatározásomat arról,
hogy elmondok neki mindent, nem akartam megszegni, ezért kicsit
hátrébb húzódtam az ágyon. Behunyt szemekkel feküdtem, bár a
karja már csak lazán fogta körül a csípőmet. Mély levegő,
Luca!-suttogtam magamnak.
Pár
perc hallgatás után megszólalt.
-Emlékszel,
amikor kiskorunkban a játszótéren találkoztunk?-kérdezte.-Azóta
folyamatosan arról álmodtam, hogy nekünk egyszer muszáj lesz
együtt írnunk egy dalt. Akkor kezdtem igazán szeretni a zenét,
miattad lettem az, aki most vagyok. Amikor jelentkeztünk az
X-Faktorba, veled és a srácokkal együtt akartam indulni, de
tudtam, hogy te nem illenél ebbe a világba, te nem viselnéd el a
médiát, a kritikát. Így is annyit ostromoztad már akkor is
magad, hogy nem engedhettem, hogy bele kerülj ebbe az egész
katyvaszba. Ezért nem kértelek meg, hogy gyere velem, de fontosnak
tartottam, hogy elköszönjek tőled. Úgy éreztem, hogy ezt még
meg kell tennem, de akkor csúnyán összevesztünk és azóta nem is
igazi beszéltünk.
-Nem
beszéltünk, mert azt hittem, hogy haragszol rám-mondtam idegesen.
-Miért
hiszed/hitted, hogy haragszom rád?
-Hát
azokért, amiket akkor mondtam.
-Sosem
haragudtam rád-suttogta közelebb húzva magához.-Inkább neked
kellett volna haragudnod, amiért úgy viselkedtem az utolsó napon.
Több százszor próbáltalak felhívni, de végül mindig kinyomtam,
mert nem tudtam mit szólnál hozzá. Nem akartalak még jobban
magamra haragítani. Azt akartam, hogy örülj neki, ha felhívlak,
de tudtam, hogy ezek után nem biztos, hogy ez összejönne.
-Örültem
volna neki-mondtam könnyes szemmel.-Úgy hiányoztál nekem, mint
eddig senki más. Ne tudd meg, mennyire hiányzott, hogy veled
lehessek, hogy melletted legyek.
-Pedig
jobb lenne, ha nem ismernéd azt az énem, aki most vagyok...
-Miért?-ültem
fel hirtelen.
-Mert
nem vagyok már jófiú, csak úgy nézek ki, mintha az lennék.
-Jaj,
ne csináld ezt. Ezen a héten végig láttam azt a fiút, aki a
legjobb barátom volt. Elég furcsa, hogy hirtelen képtelen vagy
beismerni, hogy valamiért újra önmagad vagy...-mondtam, majd
visszahajtottam a fejem a mellkasára, és behunyt szemekkel vártam,
hogy belesüppedhessek a megnyugtató álomba. Azonban a testem
életre kelt, amikor Zoli keze a derekamhoz vándorolt, majd vissza
fel a gerincem mentén egészen a tarkómig. Egy pillanatra azt
hittem, hogy képzelődöm, de aztán megpuszilta a homlokomat, és
még erősebben magához húzott.
-Azóta
vagyok újra önmagam, mióta újra bekerültél az életembe...
A
szívem megállt egy pillanatra, aztán újra megállás nélkül
dobogott tovább. Az arcomra egy örömteli mosoly fagyott, miközben
a kezemmel apró geometriai alakzatokat rajzoltam a mellkasára. Már
nem számítottak az előbb kimondott szavak, már nem számítottak
a múltban történt hamis dolgok, már nem számított semmi más
csak ez az egyetlen mondat.
És
eközben az eső folyamatosan szakadt, villámok cikáztak az égen
és mennydörgés rezegtette meg az ablakot, de mi csak egymással
voltunk elfoglalva a kicsi szobában, a ki nem mondott titkokkal,
amelyekre hamarosan fény fog derülni...
Szombat
reggel felkelni egy kiadós zivatar, és egy hosszú nap után,
fárasztó és megerőltető. Egyáltalán nem akartam felkelni az
ágyból, sőt egész nap itt feküdtem volna a karjai között, de a
sorsnak tervünk volt vele, sőt elég komoly tervek.
Az
ajtó csapódására ébredtem, aztán már csak azt vettem észre,
hogy az egyik szervezőtársam, Kitti áll a küszöbön.
Kikerekedett szemekkel nézett ránk, ahogy a nyári takaró alatt
egymáshoz simulva fekszünk, és még jobban bonyolította a
helyzetet az, hogy rajtam nem volt csak egy vékony top, míg Zolin
póló sem volt. A fenébe!
A
"barátom" felült majd álmosan, mégis dühös
arckifejezéssel dörgölni kezdte a szemét, hogy normálisan
megpillanthassa a betolakodót. Eközben én magamra húztam a
takarót, takargattam magam korán érkezett vendégünk elől, aki
már is összerakott a fejében száz felé kombinációt arról
miért is vagyunk egymás ágyában, miközben Zoli félmeztelen.
Nos
nem tagadom, élveztem a látványt, ahogy az izmai minden egyes
mozdulatánál megrándultak egy kicsit, de kissé mérges voltam,
hogy valaki ilyen intim helyzetben látott minket annak ellenére,
hogy nem is vagyunk egy pár.
-Tudod
hogyan kell kopogni?-kérdezte komolyan Zoli a lánytól, aki lassan
bólintott.-Akkor légy szíves közöld mindenkivel, aki a házunk
közelébe merészkedik, hogy legyen szíves és kopogjon azon a
rohadt ajtón mielőtt bejönne. Tudod, az ajtó arra van, hogy az
embernek magánélete legyen, én sem nyitnám rád az ajtót,
miközben éppen fürödnél..-Eltátottam a számat, miközben hallgattam az
egyre magabiztosabban beszélő Zolit. Nem semmi beszélőkéje van,
szegény lány meg tiszta vörös lett a szégyentől. Mondjuk igaza
volt Zolinak.
-Elnézést...
Én... Nagyon sajnálom, csak szerettem volna megkérdezni, hogy
Fonyódra mikor indulunk.
-Mondd
meg a tanároknak, hogy megy egy hajó 11:40-kor meg 12:35-kor. Azt
hiszem a 11:40-sel kellene menni, ha még estére terveznek
valamit-szóltam hozzá kissé kedvesebben.
-Rendben-bólintott
a lány.-És tényleg nagyon sajnálom.
-Én
sajnálom, hogy ilyen keményen beszéltem veled-túrt a hajába
Zoli.-De a vihar miatt nem volt túl jó éjszakánk-mondta. Nem volt
jó éjszakánk? De hiszen nem is nagyon hallottuk a vihart, vagy
csak én voltam így ezzel? Mármint miután a karjába vett,
egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy mi történik a ház falain
túl.
-Nem
baj, megértem. Akkor majd később találkozunk-mondta, majd amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan kiviharzott. Zoli visszadőlt mellém az
ágyba, majd újra magához húzott, ami miatt a szívem megint a
220-at verte. Idegesen fészkelődni kezdtem a karjai között.
-Mit
csinálsz?-kérdeztem.
-Aludni
akarok, ha nem vennéd észre. Ha nem jött volna be ez a lány, még
javában aludnék.
-Miért
meddig szoktál aludni?
-Hát
simán elalszok 11-ig, jobb esetben fél 12-ig-suttogja a hajamba.
-Jézusom,
ennyire kifárasztanak a koncertek?-döbbentem meg.
-Dehogy-nevetett
fel halkan.-Csak megtehetem, hogy alszok.
Ekkor
valahogy a keze a fenekemre vándorolt, az én szívem pedig megállt
egy pillanatra.
Mielőtt
még bárki bármit is kombinálni kezdene, ezután nem történt
semmi olyan, amit szerettem volna, ugyanis a következő pillanatban
az ajtó újra kivágódott és öt kíváncsi szempár lépett be a
hálónkba. Hulla jó, már csak ők hiányoztak! Most hogy fogom
ebből kimagyarázni magam? Elég ciki volt így is beismerni Mr.
Tökélynek, hogy félek vihartól, nem akarok megint érvelő
előadást tartani a barátnőimnek, hogy megmagyarázzam az okát
annak, hogy tulajdonképpen miért is fekszem ágyában, pontosabban
rajta.
-Azt
hiszem, jó éjszakátok lehetett-mondja Levi, miután hatalmasat
füttyentett. Eközben lehuppant az ágy végébe, a lányok a másik
ágyra telepedtek, a Peti meg az én oldalamra ült az ágy végébe.
Zoli megfogta a fejünk alatt lévő párnát, majd hozzávágta
Levihez, miközben ki sem nyitotta a szemét. Egyetlen dobással
eltalálta a fiút, aki látványosan felkiáltott.
-Haver,
nem verekszünk..-rázta meg a mutatóujját Levi. Hasonlított egy
öreg nénire, aki éppen most dorgálta meg a kicsi unokáját.
-Ha
még egy szót szólsz, esküszöm leütlek, mint egy taxiórát-húzta
a fejére a takarót Zoli.
-Nem
hiszem el... Szerintem jobban élvezné a kezed a finom női bőrt,
mint a férfias, mégis szexi arcomat-simította meg az arcát Levi,
ami miatt mindannyiunkból kiszakadt a nevetés.
-Tudod
mit, haver?-kelt ki az ágyból Zoli, gyorsan kikapott a táskájából
egy pólót és egy nadrágot, majd a fürdőszoba felé
igyekezett.-Ha ennyire verekedni akarsz, legyen, két perc,
felöltözök, és kimegyünk-viccelődött. Ezt onnan tudtam, hogy a
szeme játékosan csillogott.
Gyorsan
magára zárta a fürdő ajtaját, eközben Levi tovább folytatta a
hülyeséget.
-Elszakadsz
a kis barátnődtől?
-Kibírok
egy napot nélküle-legyintettem. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy
én is viccelődjek egy kicsit.-Tudod csak alvópárnának kell.
-Hé-kiáltott
ki "megsértődve" Zoli.-Ezt még visszakapod, kicsi lány.
Kicsi
lány. A régi becenevem. Még mindig emlékszik rá.
A
szívem újból dobbant egy hatalmasat, és utána már nem nagyon
lehetett levakarni a fejemről azt az ostoba vigyort.
Később
már a kikötőben várakoztunk, amikor rádöbbentem valamire.
Nos a
barátnőim szerelmi ügyeibe sosem akartam beleszólni, csakis
tanácsokkal tudtam ellátni őket. Azt hiszem, jobb is volt ez így.
Annának már volt egy nagyon aranyos fiú barátja, Roland, akivel
nagyon jól megvoltak. Vera és Beka még mindig az igazira vártak,
bár Beka mindig azt hangoztatta, hogy örül, hogy neki nincsenek
ilyen szerelmi problémái, mint nekünk. Eközben Vera pedig minden
áron járni akart valakivel, és azt hiszem ezt a személyt meg is
találta, csakhogy ehhez mit is fog szólni az a bizonyos személy?
Vera
mindig is az olyan pasikat kedvelte, akikkel jól ki tudott jönni,
akikkel viccelődhetett. Nos gondolom ezért is kedvelte meg a
srácot... Vicces, hogy mindig őt nézte, ha egy társaságban
voltunk, sőt mellé is állt vagy ült, ha sikerült neki... De ezt
miért nem vettem észre hamarabb? Miért nem jöttem rá hamarabb,
hogy Zalai Levibe szerelmes az egyik legjobb barátnőm. Gondolom Mr.
Tökély arca jobban érdekelt azokban a pillanatokban...
Na
de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, ami pontosan azt
tárgyalja, hogyan kellene egymás karjába lökni ezt a két embert,
pontosabban a barátnőmet és a majmot. Azt hiszem, hogy meg is van
a megoldás, és szerintem Zoli is segíteni, csak egy probléma
volt: a Memory
nem marad a nyár után Debrecenben, és nemcsak az én szívem törik
majd diribdarabra, hanem a barátnőmé is összetörne. Viszont
tennem kellett valamit az ügyben...
A
hajón a korlátoknál álltunk. Erre a kis kirándulásra csak azok
jöttek, akik akartak. Nagyon sokan inkább a strandot választották,
így körülbelül a több, mint 100 fős táborból csak 40 ember
szállt fel a hajóra velem és Pista bával együtt.
Pont a
hajó orránál álltam, és a szél belekapott a hajamba, a lányok
mellettem álltak, míg a fiúk körbe-körbe járkáltak.
Néhány
szerencsés utazó képet készíthetett a Memory
tagjaival, sőt aláírásokat is kaptak. Egyáltalán nem
számítottam rá, hogy a következő percben Zoli a derekamra
helyezi a kezét. Megfogta a kezemet és egy kicsit szétnyitotta, én
pedig neki dőltem a mellkasának. Olyan volt ez a jelenet, mint a
Titanicban.
Bár azért reménykedtem benne, hogy a mi hajónk nem ütközik egy
jéghegynek a negyven fokos hőség idején.
Az
ujjait az enyémek közé fonta, majd átkulcsolta a kezét a
mellkasomnál, és magához húzott. Lassan, kicsit dülöngélt
velem jobbra-balra, miközben én fél szemmel észrevettem, ahogy a
lányok szublimáltak (ez egy hosszú történet, a lényeg az ofőnk
egyszer azt mondta, hogy az egyik lány szublimált, mert szinte nem
lehetett megtalálni őt sehol) a közelünkből.
-Near,
far, wherever you are, I believe...-énekelte
halkan az ikonikus My
heart will go on
című dalt a Titanicból.
Szerintem egyetlen ember nincs a földön, aki nem ismerné ezt a
dalt, és amilyen szép, amilyen meghatóan el lehet énekelni...
Olyan gyönyörű, mély érzelmek jelennek meg ebben a dalban,
amelyet igazán nehéz megjelentetni egy szerelmes dalban. Bár már
rongyosra hallgatott dal, és a filmet is legalább már ezerszer
láttam, mégis mindig bőgök a végén.
-Ugye
nem gondoltad komolyan, hogy ezt akarod énekelni?-viccelődtem vele.
-Hé,
még kapsz ezért, meg az alvópárnáért is-fenyegetett meg, de
közben a szemében felvillant a játékosság.
-Hú,
de félek-emeltem fel a szemöldököm, hogy provokáljam, és ez
megtörtént ugyanis a következő pillanatban hirtelen letámadta a
számat. A mennyben éreztem magam, miközben szorosan magához
szorított és hosszasan csókolta a számat. Ez nem olyan volt, mint
az eddigi kettő, ez hevesebb volt, és az eddig érzett vágy lassan
felőrölt bennünket. A kezeimet izmos vállára simítottam,
miközben a szívem repesett az örömtől, hogy ilyen közel
lehettem az imádott sráchoz.
Úgy
estünk egymásnak, mint akik ki vannak éhezve egymásra, de lassan
be kellett vallanom, hogy ez volt a helyzet. Mindketten alig bírtuk
visszafogni magunkat, éreztem a mozdulatainkon, az egyre
visszafogottabb csókjaink és érintéseinken. Aztán valahogy mégis
szétváltunk, bár nagyon nehezen tettük meg, de nem a négy fal
között voltunk, egy hajón, nagy sok ember előtt.
Ezzel
a bizonyos csókkal indítottuk el a #lucazolicsók trendet a magyar
felhasználók között a közösségi szolgálaton. Ugyanis egy
szemfüles rajongó véletlenül lefényképezte a mi kis... Khmm...
Szerintem ez több volt csóknál. Na mindegy, készített egy képet,
majd feltolta Twitterre, ahonnan átkerült Facebookra, majd tovább
és tovább...
Fonyódra
percek alatt átértünk, és hihetetlenül gyorsan le is szálltunk
a hajóról. Hát mit ne mondjak, nem volt nagy durranás... Persze,
a kilátás gyönyörű volt, de mindenhol csak boltokat láttunk,
semmilyen különleges helyet.
Zolival
kézen fogva sétálgattunk, és most egyáltalán nem zavart, sőt
jól éreztem magam. Járkáltunk, beszélgettünk, miközben a
többiek is hozzá-hozzászóltak a beszélgetésünkhöz, és a
végére-amikor már leültünk-az egész kiránduló gárda velünk
együtt nevetett, köztük Pista bá is nagy kedvvel hahotázott.
Meglepően jó kedvűek voltunk, és úgy tűnt semmi nem ronthatja
el a kedvünket.
Eközben
én figyeltem. Zoli mozdulatait, érintéseit, a szája mozgását,
és a tetteit. Az apró puszikról a homlokomon nem tudtam, hogy
valódiak vagy megint csak a világnak játssza magát. Valahogy
sohasem tudhattam, mégis mikor lenne igazi az, ami kettőnk között
lehet. Lehetne ez kezdet vagy vég? Vagy ez is csak egy kellemes
napokkal teli időszak mielőtt a világ körülöttünk búskomorrá
nem válik? Vajon a kocka most nekem fog kedvezni, nyerek majd a
játékban vagy nincs folytatás?
Felálltam
a padról, és elnézést kérve elsétáltam a Balaton partjáig, és
nyugodt szemekkel pásztáztam végig a víz felszínét. Javában
sütött a nap, és égette a bőrömet. Eközben az arcom
folyamatosan kezdett pirosodni.
A
múltban ugyan követtem el hibákat, nem is keveset, de most jól
akartam csinálni. A Marcival való kapcsolatomat tisztességesen
lezárni, aztán tisztázni a dolgokat Zolival, és bevallani
mindenkinek a féltve őrzött titkomat, hogy szeretem őt. Rémület
töltött el ennek a gondolatától is, de nem volt már menekvés.
Nyakig voltam a pácban, színt kellett vallanom, és azt hiszem,
nemcsak nekem. A titkainknak ki kellett derülnie ahhoz, hogy végre
minden puzzle darab a helyére kerüljön, és azt hiszem, hogy most
már kezdem érteni, miért is mondják azt, hogy jobb az igazságot
tudni még, ha fáj is. Tudni akartam, mit érez irántam Zoli,
szembesítenem kellett a múltunkkal. Bár sejtettem, hogy a barát
szó fog kicsúszni a száján, de mégis volt bennem egy cseppnyi
remény a boldog heppi endre.
Túl
naiv vagyok? Lehet. De amikor az ember szerelmes, előtte nincs
akadály.
Márpedig
én szerelmes voltam-fordultam meg mosolyogva. A következő
pillanatban már csak annyit vettem észre, ahogy Levi, Peti, Zoli és
a lányok felém rohannak, és eszeveszetten vigyorognak, miközben
Pista bá a csoportra próbált figyelni. Először fogalmam sem
volt, mi történt, aztán megláttam néhány lányt, akik
eszeveszetten rohantak a fiúk után. Gondolom, ők az a bolond
rajongók, akik tényleg megőrülnek, ha találkoznak az
imádottjukkal.
Zoli
nevetve megragadta a kezemet, majd maga után húzva rángatott el.
Vihogtam, miközben a beszaladtunk az egyik üzletbe, gyorsan
leültünk egy asztalhoz, és minden létező módon megpróbáltuk
eltakarni magunkat az utánunk beszaladó tinilányok elől.
Megpróbáltam a legtermészetesebben magam előtt tartani egy
újságot, miközben arra vártunk, hogy üldözőink elmenjenek. Egy
perccel később kirohantak az üzletből.
A
többiekkel együtt belőlem is kitört a visszafojtott röhögés,
és egyszerre fejeztük be az álca tevékenységünket. Meglepő
módon Zoli felém hajolt, majd magához ölelt, de valahogy egyikünk
sem foglalkozott ezzel, csak élveztük a pillanatot.
Nos
így kerültünk fel a netre, és beszámoltak csodálatos napunkról.
A lány, aki reggel a szobánkba rontott, valószínűleg elújságolta
a tábori társainak azt, hogy hogyan talált ránk, ami valahogy
tovább terjedt az interneten, és máris mindenki azt találgatta,
hogy mennyire komoly is köztünk ez a „kapcsolat”. Ez volt az
egyik, majd következtek a Fonyódi utazásunk apróbb részletei...
Kit
érdekeltek volna ezek a cikkek? Senkit. Se engem, se Zolit.
Csakhogy
a történet itt még nem ért véget...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése