Epilógus

Sziasztok, gimiseim! :)

Nos ez a pillanat is elérkezett. Nem tudom, mennyien követtétek a blogot, és azt sem tudom, kinek tetszett és kinek nem, de örülök, hogy legalább valaki megnyitotta a fejezeteket és elolvasta.

A Homokba írt szerelem egy olyan történet volt, ami két olyan srác közötti őrlődésről szólt, amit magam is átéltem. Ezért kezdtem el írni ezt a sztorit, de aztán rájöttem ideközben, ki az, akit szeretek, ahogy Luca is rájött a történetben. :) Zoli karaktere pedig végre tényleg olyan lett, amilyennek terveztem.

Remélem mindent kihoztam belőle, amit terveztem, és örülök, hogy írhattam nektek. Jövőre tervezek még blogokat, még nem tudom, mikről fognak szólni, de egyelőre úgy néz ki, hogy január végén jön a következő. Remélem akkor is olvasni fogjátok majd.

Most pedig következzen az epilógus, és ezzel kívánok mindenkinek nagyon boldog újévet! :)) :*

xoxo Sky

Eltelt egy év.

Nem volt könnyű kibírni az utolsó végzős évemet, főleg úgy, hogy nemcsak az évfolyamon, hanem az egész iskolában ismerték a nevemet. És ez már nemcsak Zoli miatt volt. A tanárok elismerően beszéltek rólam, és persze arról a kötetről is, amit a könyvesboltokban is meg lehetett vásárolni.

Igen, jól hallottátok, a történet, amit azon a nyári napon elkezdtem írni, végül könyvként került ki a kezeim közül. Nagy terjedelműre sikerült, és bár én nem tartottam olyan jónak, mint mindenki gondolta, de beleegyeztem abba, hogy kiadassuk. Apának volt egy ismerőse az egyik kiadónál, és egy kicsit meggyorsította a kiadási procedúrát, így már pár hónap alatt a kezemben tartottam a könyvem első kötetét. De ez sem tett boldoggá, ahogy semmi.

Egy éven keresztül semmi az ég világon nem érdekelt, persze mindenhez vigyorogva álltam hozzá, a vizsgáimat jóra vagy jelesre tettem le, a jelentkezésemet az egyetemre elfogadták, és a boldogságom nem is lehetett volna nagyobb, de engem nem érdekelt semmi.

A Homokba írt szerelem a suliban is elterjedt olvasmány lett, és többször is megláttam a folyosón a lányok kezében, de láttam már egy-egy fiúnál is. A bloggerek, és az újságok folyton arról kérdezgettek levelekben, e-mailekben, hogy ez a történet rólam és Zoliról szól-e, de senkinek nem válaszoltam. Egyedül a lányok és a szüleim ismerték a valós történetet, nem kell, hogy több ember tudjon róla.

Nos azóta nem volt barátom sem, nem is vágytam párkapcsolatra. Marcival nem beszéltem azóta sem, és jól is volt így. Zolival meg... Zoli meg élte az életét. Vera még mindig együtt volt Levivel, és hallottam az éppen aktuális hírekről, ami a bandával történt. 5 hónapot töltöttek kint külföldön, utána pedig Magyarországon utazgattak, tehát nem is találkoztam velük.

Felköltöztem Pestre a lányokkal együtt egy kis albérletbe, és délután találkozót hívtak össze a kedvenc kávézónkba. Nem említettek mást csak azt, hogy van egy meglepetésük a számomra. Nem is gondoltam arra, milyen meglepetéssel rukkolhatnak elő, de nem is nagyon érdekelt.

Tűző, meleg nap sütötte a bőrömet, ahogy a kávézó felé sétáltam. Július közepe volt, meleg, nyári napok töltötték ki a mindennapjainkat, és én egy kis boltban dolgoztam váltott műszakban. Ma szabadságot kaptam, miután megemlítettem a főnökömnek, hogy a barátnőmnek éppen ma van a születésnapja. Igen, Vera betöltötte a 19-et, és a mai napot együtt akartuk tölteni, mégis én kapok meglepetést a szülinapos helyett.

Meglepődve tértem be a kávézó ajtaján, ahová már majdnem egy hete nem mentem el. Elakadt a lélegzetem, amikor megtaláltam a barátaimat a kávézó túlsó végében.

Ott volt ő is. Háttal ült nekem, barna haja most szanaszét állt, fehér pólót és hosszú, szaggatott farmert viselt egy kényelmes tornacipővel. Remegett a válla, amikor nevetett, és többször is beletúrt a hajába, ami nála az idegesség jele volt. A viselkedése, a testtartása elárulta, hogy feszült. Én sem voltam jobb állapotban, képes lettem volna összeesni, de tartottam magam. Amikor egy kicsit oldalra billentette a fejét, így ráláthattam gyönyörű arcára, és megfigyelhettem a vonásait. Nem változott sokat az egy év alatt, sokkal férfiasabb lett. Csak figyeltem őt, úgy álltam ott, mint egy szobor. Aztán levegő után kaptam, amikor hátrahajtotta a fejét, és felnevetett.

Még mindig ugyanolyan nagy szerelemmel szerettem. A külön töltött egy év alatt már én is rájöttem, hogy hiba lett volna bevállalni a távkapcsolatot. Nekem sem ment volna, a hiány, a magány mindig rosszul érintett, és valószínűleg én is beleegyeztem volna a szakításba. Igen, szerettem őt, és ő is érzett valamit irántam, maga jelentette ki, hogy fontos vagyok neki, de ha tényleg szerettem, akkor abban a pillanatban el kellett engednem, és neki is engem. Helyesen tettük.

Megráztam a fejem, és a tekintetemmel a többiek arcát is felismertem.

Peti és Levi is az asztalnál ültek. Az előbbi Beka és Anna között ült, míg a másik Vera mellett foglalt helyet, kezeiket összekulcsolva az asztalra tette. Elmosolyodtam a látványon, de közben a szívem a torkomban dobogott, aztán megláttam még valakit az asztalnál ülni. Egy fekete hajú nő, szemüvegben egy jegyzet tömbbel a kezében Zolival szemben helyezkedett el az asztalnál, és ő is kacagott, amikor Levi mondott valami humorosat.

A nő vett először észre, és felcsillant a szeme, amikor meglátott. Rögtön fel is állt, és mosolyogva közelebb intett az asztalhoz. Gondolom nagy mázlija volt, hiszen itt volt a Memory és én is, aki sosem nyilatkozik a lapoknak. Gondolom azt hitte, hogy majd most nekem is feltehet pár kérdést, és ezzel majd megnyeri a főnyereményt.

A frászt!

De akkor Zoli megfordult, és az arcáról lefagyott a mosoly. Ő is levegő után kapott, amikor tekintetével végignézett engem. Felpattant, és elindult felém. Tekintetével rabul ejtett, ahogy a mozdulatai és halvány mosolya a szívemet vonzotta magához. Utána nem sokkal elém lépett, de majdnem egy méterre megállt tőlem.

-Mit keresel itt?-kérdeztem halkan.

-Ööö... Vera hívott meg a születésnapja miatt...-mondta, aztán sóhajtott.-Meg veled is beszélni akartam.

-Mégis miről akarnál te velem beszélni?-kérdeztem halkan és hidegen.

-Azt hiszem, elrontottam annak idején-túrt bele a hajába.

-Felejtsük el, kérlek. Én...-mondtam, amikor közbe vágott.

-Meghallgatnál?-csattant fel idegesen, mire elnémultam, és bólintottam.-Óriási hibát követtem el, amikor szakítottam veled, mert óriási hülyeség volt. Lehet, hogy szarul bírtuk volna ki azt a fél évet, de megoldottuk volna. Lehet, hogy veszekedtünk volna, de együtt lettünk volna, és most nem tartanánk ott, ahol. Ne tudd meg, hogy mennyiszer próbáltam megint a közeledbe kerülni. Beszéltem a szüleiddel, a lányokkal, a srácoktól kértem tanácsot, mit csináljak, de mindenki azt mondta, hagyjalak békén. Amikor Levi Verával beszélt Skype-on, mindig megkérdeztem tőle, hogy mi újság veled. Néha te is beszélgettél a fiúkkal telefonon, akkor is kikérdeztem őket. Mindig... mindig csak rád gondoltam.

-És te miért nem hívtál fel?-fordultam el tőle.

-Mire számíthattam volna, a nagy hülyeségem után?-kérdezte keserű hangon.-A szüleid is távol akartak tartani tőled, és te magad pedig még nehezebben viseltél volna el a közeledben.

-Honnan tudod?-kérdeztem könnyes szemekkel. A torkom elszorult, ahogy próbáltam visszafojtani a zokogásomat.-Miből gondoltad, hogy nemet mondanék? Végig arra vártam ezalatt a rohadt év alatt, hogy egyszer csak megcsörren a telefonom, de egyszer sem hívtál fel. Igen, haragudtam rád, de még mindig rohadtul szerettelek.

Hirtelen fordult vissza a többiek felé, és felkapott valamit az asztalról, aztán felmutatta, hogy én is színtisztán lássam. Egy kötetet tartott a kezei között, miközben az újságíró állt mellette, aki lelkesen írt a jegyzettömbébe. El sem hittem, melyik könyvet is mutatja fel nekem. A borító tetején ott állt a nevem, az alján pedig a cím: Homokba írt szerelem.

-Elolvastam-suttogta nekem.-Az egészet az első betűtől az utolsóig.

-És mi a véleményed?-néztem bele a szemébe.

Közelebb lépett hozzám, majd könnyes tekintettel pillantott rám, amiben a fájdalom és a kétségbeesés csillogott.

-Nagyon tetszett az egész, de... Az ajánlás és a köszönetnyilvánítás különösen-nyitotta ki a könyvet az első oldalán, majd halkan fel-fel nézve a lapok közül felolvasta nekem.-Ezt a könyvet annak a személynek ajánlom, aki még mindig megdobogtatja a szívemet...-Belenézett a szemembe, majd hátra lapozott a köszönetnyilvánításhoz, és azt is felolvasta, pontosabban a szöveg utolsó pár sorát.-És nem utolsó sorban köszönöm annak a személynek, akinek az első szerelmet köszönhetem, aki az életemet is megváltoztatta, és aki miatt ez a történet sosem jöhetett volna létre.

Ekkor felnézett, és meglátta könnytől áztatott arcomat. Olyan szenvedély csillant fel a szemében, amilyet még sosem láttam tőle soha, és félre dobta könyvet. A kötetet Peti simán elkapta a levegőben, és vigyorogva letette az asztalra. Zoli egy pillanat alatt megragadta a karomat, és magához rántott. Átölelte a derekamat, míg a másik kezével beletúrt a hajamba. Hogy mennyire hiányzott ez az érzés... Ez a biztonság, a megnyugvás, amit a karjaiban éreztem.

-Hibáztam, hogy soha nem mondtam ki neked, hogy mennyire szeretlek-suttogta.-De most itt vagy és... Én nem akarom, hogy eltűnj, mert szeretlek. Veled szeretnék lenni, veled akarok mindent csinálni. Ha kell abbahagyom a zenét, de szeretlek téged, és nem akarok egy pillanattól tovább sem távol maradni tőled. Szeretlek!

És ekkor végre megcsókolt. Nem sima szájra puszival, hanem rendesen és szenvedélyesen úgy, ahogy nyilvánosság előtt sosem tette volna. De ahogy gondolom, őt se nagyon érdekelte a nézőközönség, hiszen most újra együtt voltunk, újra megcsókolhattuk egymást. Nem is érdekelt már többé minket semmi, csak a pillanatnak akartunk élni, amely kimondta a jövőnk jóslatát.

A boldogságot.

-Én is szeretlek-suttogtam egy csók között, de aztán Zoli csak elmosolyodott, és újból lecsapott a számra.

Percekig csak csókolóztunk, nem törődtünk a körülöttünk lévő világgal. Nem is számított már senki, mert megtaláltuk önmagunkat. Most már értem, miért törődtünk bele majdnem a kapcsolat végébe: mindketten féltünk attól, hogy megbántjuk a másikat. Zoli ismerte mennyire törékeny vagyok, és én is tudtam, hogy könnyen megbántható. Egyszerűen csak féltünk, hogy ennek is rossz vége lesz. Ismertem már úgy, mint a tenyeremet annak ellenére is, hogy hosszú éveken keresztül nem találkoztunk. Nem változott, ő még mindig az a fiú volt, csak más külsővel, és más hozzáállással az élethez.

A keze a derekamra simult, ahogy még közelebb rántott magához, és az egész kávézó tapsolt, de ez egyikünket sem zavarta meg. Éreztem, ahogy a csókjaink közben elmosolyodott, és én meg... Én meg csak sírtam a boldogságtól, amely elöntötte a szívemet, a lelkemet, a testemet. Egyszerűen ilyen volt a mindent elsöprő boldogság.

Egy hang szakította félbe a csókunkat, és mi nevetve húzódtunk el a vigyorgó újságíró és az egész kávézó szeme láttára. A lányok csak vigyorogtak, de a fiúk tapsoltak is, én pedig megráztam a fejem, majd a fejemet Zoli nyakhajlatába hajtottam. Tudtam, hogy a barátaink szervezték meg ezt az egészet, az újságírónő meg gondolom arra kellett, hogy Zoli újra szétkürtölhesse a világnak, hogy készen áll velem erre a kapcsolatra.

Én is készen álltam.

-Nos két kérdést hadd tegyek fel még neked, Zoli, utána folytathatjátok az előbbi tevékenységeteket-vigyorgott kedvesen az újságírónő.-Miért hagytátok el egymást Lucával?

-A munka miatt-sóhajtott fel a barátom.-Amit elvállaltunk a bandával külföldön. Majdnem 6 hónapig voltunk külföldön, és a távolságot egyikünk sem bírta volna, ezért szakítottunk.

-És most hogyan lesz tovább?

Zoli átkarolta a vállamat, és magához ölelt, lemosolygott rám. Azt akarta, hogy én feleljek erre a kérdésre. Azt akarta, hogy én is ismerjem el mindenki előtt azt, hogy még mindig szeretnék együtt lenni vele.

-Egyelőre élni fogjuk az életünket, majd meglátjuk, hogyan alakul tovább ez a dolog-válaszoltam.

-Már csak egy valamit akarok kérdezni-mosolyodott el a nő.-Hogy hogy még mindig szeretitek egymást? Miért nem bírjátok elfelejteni egymást? MI az oka ennek az egésznek?

-Aki kíváncsi, az olvassa el Luca könyvét, de azért úgy az igazságos, ha erre is válaszolok. Hogy mi erre a legjobb válasz?-kérdezett vissza Zoli, majd úgy válaszolt, hogy a könyvem címére utalt.-Nos ez egyszerű... Mert ez egy homokba írt szerelem...