IV.fejezet-Kezdetek

Sziasztok! :) Most nem mondanék sok mindent, csak jó olvasást kívánok nektek és szép estét!
Sky xoxo

A múltban történt események egyszerre tűntek távolinak és közelinek. Annyi minden történt azóta, és annyi új emlékem van, mégsem tudtam elfelejteni azt a napot. Mai napig emlékszem a forróságra, hogy mindketten a napon ültünk kint a barátainkkal, amikor ő elhívott beszélgetni, amikor közölte velem azt, ami tönkretette a barátságomat vele, és életem következő három évét. Akkor dőlt az ő részére a mérleg, akkor kezdett el uralkodni az érzelmeim felett úgy, hogy még nem is tudott róla.
Az előbb azt sem tudom, miért mondtam azt, amit. Ő próbált kedves lenni hozzám, én pedig beszóltam neki, miközben ő meg sem szólalt. Valahogy az ösztöneim súgták azt legbelül, hogy ezt mondjam. De jön utána a kérdés, hogy helyesen tettem-e? Megérte-e hogy ennyire megbántsam őt a semmiért? Most nem szól hozzám, de talán nem is akar. Ki szólna egy ilyen lányhoz, mint én?
Nem bírtam tovább a házban maradni.
Felálltam a székről, amire leültem, utána kisiettem a szabad levegőre. Lesétáltam a kis teraszról a lépcsőn, majd elindultam a ház mögötti füves területre. Leültem egy fa árnyékába, hátamat a fa törzsének döntöttem. Akármennyire próbáltam elterelni a figyelmem, mégiscsak egy régi emlék elevenedett meg a szemem előtt.
Az egyik borús napon, amikor éppen a szobámban énekelgettem, csöngettek. Nem mentem ajtót nyitni, otthoni haspólóba és egy cicanadrágban voltam, hajam laza kontyban, és épp egy karácsonyi dalt tanultam a decemberi ünnepségre. Azt hittem, hogy valaki anyáékhoz jött, ehelyett az én ajtóm nyílt ki és Zoli lépett be rajta. Meleg kabát volt rajta, egy sállal együtt. Alig bírta visszafogni a mosolygást, én meg szerintem olyan lehettem, mint a réten virágzó pipacs.
-Zavarok?-kérdezte beljebb lépve, mire én csak megráztam a fejemet, aztán többször egymás után megismételtem a mozdulatot. Levette a kabátját, majd az ágyamra dobta a sállal együtt. Eközben vörös fejjel állítottam meg a zenét, miközben az íróasztalomnak támaszkodtam.
Ebből a kínos szituból, hogy fogsz kimászni, Luca?-kérdeztem magamtól, majd mosolyogva felé fordultam.
-Mi újság? Nem vártalak ma.
-Gondoltam, eljövök és segítek készülni.
-A nagy gitáros megszólalt belőled-forgattam meg a szememet.
-Hé, tudod, hogy nem bánthatod az ének-és gitártudásomat-mondta, miközben keresztbe fonta a mellkasa előtt a karját.-Ez a kettő sérthetetlen.
-Értettem, főnök-nevettem fel.-Egyébként elég jól haladok.
Zoli ránézett a laptopomra, majd meglátta a klasszikus karácsonyi dalt, amit mindenki ismer. Felhúzta a szemöldökét, majd nevetve megrázta a fejét és elindította a dalt.
-I just want you for my own/ More than you could ever know/ Make my wish come true/ oh All I want for Christmas is you...-énekelte bohóckodva, miközben rám mutatott, majd az orromra koppintott. Nevettem, amikor egy fésűt a kezébe kapva, eltorzított női hangon kezdett énekelni az ágyamon állva, miközben teljesen beleélte magát a dalba. A végén már a padlón feküdtem tőle és a csodálatos produkciójától. Egészen elképesztő és vicces volt, egy kabaréban is szerepelhetett volna. Miután befejezte megtapsoltam, ő pedig meghajolt előttem.
-Ennél jobb produkciót én tőled még nem láttam-mondtam akkor kacagva.-Komolyan egy igazi nő veszett el benned.
-Ne sértsd meg a férfi becsületemet-kacsintott rám.-Visszatérve arra, amit akarok mondani neked. Szerintem ez a dal egy kicsit klisés, bár a Last Christmas még jobban, miért nem írunk egyet magunknak? És miért nem énekeljük el azt?
-Bármikor máskor szívesen írok veled dalt, de most szeretnék tényleg karácsonyi hangulatot varázsolni ezekkel a dalokkal.
Felemelte mindkét kezét, megadva ezzel magát az ötletemnek. Aztán elkapta a derekam és az ágyra dobva engem, rám ült, és elkezdett csikizni. Egy idő után (és kb 10 perc könyörgés után) abbahagyta és mindketten a plafont bámulva, feküdtünk az ágyunkon. A fejem a karja mellett pihent, a lábunk összeért néhol. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de aztán felém fordult.
-Szerinted, ha jövőre felvételizünk majd valamilyen gimibe, felvesznek majd engem is oda, ahová téged?
Mindig is aggódott azért, hogy külön válhatunk. Elvégre legjobb barátok voltunk, elválaszthatatlanok és meg volt ijedve, hogy nem egy suliba megyünk.
-Figyelj-mondtam a szemébe nézve.-Attól függetlenül, hogy nem vagy jó minden tantárgyból, még bejuthatsz a suliba. Én se vagyok valami túlságosan okos, de hiszek abban, reménykedek abban, hogy felvesznek mindkettőnket.
Azzal a csodálatos mosolyával ajándékozott meg, amit mindig is imádtam benne. Akkoriban kezdett többé alakulni bennem ez az egész puszta barátságnál, és minden ilyen mosoly után éreztem az ismeretlen repdeső pillangókat az alhasamban. Szép szemei a varázslat szikráit tükrözték, az apró lángokat, aztán a mindent felemésztő tüzet. Pillanatok alatt helyre kattantak a fejemben az utolsó gondolatok, megoldottam az eddig megfejthetetlennek tűnő puzzle-t.
Sosem tudtam, mi a szerelem. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mit jelenthet, milyen igazából, mert sosem volt olyan ember, akit szerelemmel szerettem. Viszont a sok olvasás alapján ismertem már egy-két dolgot róla. Tudtam, hogy ideges vagy a közelében, folyamatosan mosolyogsz, és őt figyeled. Tudtam, hogy a szíved gyorsabban ver, ha a közeledbe kerül. Sok filmet láttam róla, sok könyvben olvastam róla, és mégis amikor először tapasztaltam meg a saját bőrömön, sokkal másabbnak tűnt, mint egy nyomtatott könyv papírjain vagy a filmvásznon. Lehetetlen lenne leírni szavakkal azt, amit a közelébe éreztem/érzek. Lehetetlen elmagyarázni a szerelem valódi megfogalmazását, talán nincs is rá normális definíció. Én sem tudnám elmondani, mert ezt nem lehet szavakba önteni. Ezt tapasztalni kell.
Nos... Ezt történt velem azon a borús napon, be kellett vallanom magamnak, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba. De mielőtt ez a tudat boldogságot hozhatott volna nekem, rá kellett jönnöm arra, ami már eddig is zavart: Zoli szerelmes egy másik lányba. Haragudtam magamra. Haragszok magamra. Mert ha nem lett volna ez a plátói szerelem, talán még most is barátok lennénk.
Talán...

Úgy körülbelül egy óra múlva jelentek meg a barátnőim pontban azelőtt, hogy el kellett indulnunk a megbeszélésre a bejárat mellett álló hatalmas fához. Felkeltem a földről, majd elnézést kérve beszaladtam a házba, aztán a hálóba. Kutatni kezdtem a holmijaim között, végül megtaláltam a noteszemet. Sietve fordultam meg, de aztán majdnem elsikítottam magam, amikor Zoli törölközővel a kezében, meztelenül sétált ki a fürdőszobából. A notesz kiesett a kezemből, amikor a szemem elé kaptam a kezem.
Ugyan egyetlen pillanatra láttam őt meztelenül, de ez az egyetlen pillanat is beleégett a fejembe és örökre ott is maradt.
-Tudod, jó lenne, ha ilyet nem csinálnál?-mondtam a tenyeremet a szemeim előtt tartva, fojtott hangon.-Erre nem nagyon voltam kíváncsi, úgyhogy, kérlek, tekerd körbe magad a törölköződdel addig, míg kimegyek vagy vegyél fel valamit.
Nem szólalt meg, és csak a lépteit hallottam a fa padlón. Úgy körülbelül egy perc múlva elhúztam a kezemet a szemem elől és megfordultam, de rögtön újra elfordultam, amikor megláttam, hogy még mindig meztelenül flangál a szoba túlsó végében. A légzésem jócskán felgyorsult, a szívverésem sem átlagos volt, de még hatott a pár órája bevett gyógyszer, így könnyen vissza tudtam szorítani a pánikrohamot. Bár kényszeresnek éreztem azt, hogy kiszaladjak ebből a házból és addig fussak, míg kellő távolságra nem leszek innen.
-Meg tudnád ezt nekem tenni? Miért nem teszed meg, ha szépen kérlek?
Egy kar fonódott a derekamra, és én egész testemben megremegtem, amikor megéreztem ajkait a nyakamon.
-Azt hittem nem beszélünk egymással, főnökasszony-mondta gúnyosan.-De tudod mit, ha ilyen szépen kérsz rá, hogy öltözzek fel, megteszem, de a fürdőben az ajtók mögött. Ja és hadd jegyezzem meg, ez volt az utolsó alkalom, hogy így értem hozzád és hogy így beszélgettünk.
Elengedett, majd lassú léptekkel bement a fürdőbe és bevágta maga után az ajtót. Én pedig akkor jöttem rá, hogy bekerültem a pokolba...

A megbeszélés időpontjában kivétel nélkül mindenki ott volt-legalábbis a tanárok és a csapatfőnökök szerint. A tábor kapitánya-alias tanári szervezője-Pista bácsi, a töri tanárom mellém állt és beszámolt a tábor fontosabb részleteiről, mint például a múzeumokba való látogatásról, a fürdőzésről, a házak rendben hagyásáról, az étkezésről, satöbbi.
Meg kell mondanom, nem a legjobb tanár. Szinte nem is mosolyog, folyamatosan fekete ruhákba jár, sőt volt olyan hét-mit beszélek? Két hét-amikor csak ugyanaz az ing, ugyanaz a zakó és ugyanaz a nyakkendő volt rajta. Néha már igazán kíváncsi lettem volna a ruhatárára. Vagy nagyon sok egyforma cucca van, vagy nagyon kevés, amit a felesége nem tud kimosni neki. Most kivételesen nem csak teljesen fekete van rajta, hanem a Szent Margit gimi hivatalos pólóját viseli. Rajta a suli nevével és a suli jelképével. Gondolatban megjegyeztem magamnak, hogy Pista bá képes volt másik ruhát felvenni.
-Nos-mondta felém fordulva.-Ő itt Papp Luca, a táborszervezőtök. Hozzá forduljatok a kérdéseitekkel, illetve ha bármi problémátok van hozzá is fordulhattok. Ő fogja szervezni az itteni programokat, mármint az ilyen játék délutánokat, különböző vetélkedőket, feladatokat, illetve a tábor végén a legjobb csapatnak ad egy kupát is, ha jól tudom-nézett rám, mire halványan bólintottam.-Azt hiszem, akkor most át is adom neki a szót.
Egy kicsit előrébb lépte, közben magam mellé intettem a 11 szervezőt, akikhez a táborozók be voltak osztva. Mindannyian felálltunk egy sorba, én pedig magam elé vettem a papírt, amit az első bemutatkozásra írtam. Na csak ezt éljem túl-könyörögtem magamban, majd egy kicsit felemelve a hangom, megszólaltam.
-Sziasztok, Papp Luca vagyok, gondolom a többieket már ismeritek. Ebben az évben a tábor egy kicsit másabb lesz az előzőekhez képest, az idei évben egy kis vetélkedőt szervezünk majd nektek, melyek feladatait megoldva pluszpontot kaptok majd-mondtam és próbáltam kontrollálni a hangom remegését.-A tábor végén a legjobban teljesítő csapat kap egy kis kupát. Az első játék menetét most fogom majd elmondani, de előtte engem tiszteltek meg azzal a feladattal, hogy bejelentsem kik lesznek ebben az évben a vendégeink. Az utolsó sorban gondolom már mindenki felismerte a Memoryt, vagyis Zolit, Levit és Petit.
A fiúk mindannyian integettek. Eközben én próbáltam nem rájuk néztem, de úgy látszott akármerre pillantottam vagy őket láttam, vagy Marcit. Egyébként ő nem messze állt tőlem egy csaj társaságában, akinek gyönyörű alakja, gyönyörű arca és bőre volt, de közben látszott rajta, hogy nagyon kedves. Miközben a srácok mondtak néhány szót, én fel szemmel Marciékat figyeltem. Egymással nevettek, viccelődtek, miközben láttam, hogy mindketten boldogok. Kicsit féltékeny voltam arra a lányra. Ne értsétek félre, de... Na jó, mondjuk ki féltékeny voltam. Olyan csinos és szép és persze, hogy Marci vele fog beszélgetni helyettem. Ez annyira nyilvánvaló volt eddig is. Nem tetszem a fiúknak, jól is van ez így, kinek kellenek a fiúk?-kérdeztem magamban, de közben tudtam, hogy én lennék az egyik legboldogabb ember, ha lenne egy kapcsolatom. De hát mikor is fog ez összejönni nekem ilyen körülmények között?
Hirtelen Zoli lépett mellém és átkarolta a vállamat, majd a fülembe suttogott.
-Békén hagylak a házban, nem is szólok hozzád, ha segítesz nekem valamiben.
-És miben is kellene?-kérdeztem makogva.
-Játszd el, hogy kialakulóban van a kapcsolatunk.
Nyeltem egyet.
A szívem eszeveszett tempóban kalapált a mellkasomban, és ismeretlen ütemre vert. Karjaival átkarolt, és éreztem bódító illatát, ami leginkább az óceán friss illatára hasonlított. Egy pillanatra behunyt szemmel, mosollyal az arcomon simultam hozzá, miközben magam elé képzeltem azt, hogy a parton vagyunk, a szél fújja a hajam, a tenger zubog mellettünk, a homok a talpam alatt van, és csak öleljük egymást. Kipattant a szemem, mikor rájöttem, hol álltunk ölelkezve. Hahaha, milyen szép álom is lett volna a tengerparti nyaralás, mindenki boldog és happy lenne. De ez egy álom marad.
-Légy szíves, tegyél úgy, csak egy rövid időre-kérte tőlem. Itt lenne a nagy alkalom, hogy megkérdezzem, miért nem keresett éveken keresztül, de végül rá kellett jönnöm, hogy ezt magától kell elmondania nekem, ha akarja.
-De én...-kezdtem, de aztán felém fordult.
-Inkább parancsoljam?-kérdezte dühösen, mire megráztam a fejem.-Valahogy én is így gondoltam. Nem kell mindig együtt lógnunk, de mutatkozzunk a többiek előtt együtt, ha kérhetem.
Karjaival még jobban maga felé húzott, és az én szívem ettől a mozdulattól ki akart ugrani a helyéről. Feltettem a kezemet a mellkasára, mintha nagyon bensőséges dolgokról beszélgetnénk.
-Azt legalább megkérdezhetem, hogy miért pont nekem kell ezt csinálnom? És hogy miért kell neked egyáltalán álbarátnő? Mármint szerintem jogom van tudni-szorítottam össze a számat. Közelebb hajolt az arcomhoz és a homlokomhoz támasztotta az övét.
-Az első, hogy ebből az egész táborból szinte alig vagyok jóban valakivel egy ilyenhez, csak veled. Kettő, az az én dolgom, hogy miért kell. De gondolom érted, hogy jelen pillanatban nem vágyok barátnőre, viszont kell egy kis pletyka az embereknek, ugye Luca?-emelte fel a szemöldökét.-Mert talán el tudjuk hinni a hülyeséget is.
Ez mi lenne? Egy újabb célzás a múltra? Vajon mire gondolt, amikor ezeket a szavakat kiejtette?
-Öö, bocsi, hogy megzavarlak titeket-lépett közelebb egy Petra nevű lány az évfolyamomról.-De szeretnénk megtudni, ha lehet, hogy mit kell majd csinálnunk a feladatnál.
-Persze-vörösödtem el hirtelen és kibontakoztam Zoli karjai közül és közelebb léptem a többiekhez, hogy halljanak engem.
-Akkor az első feladatotok egy közös éneklés lesz. De lesz benne egy kis csavar. Ki kell választanotok egy slágert, lehet ez angol vagy magyar az mindegy, és írnotok kell rá egy vicces dalszöveget különböző történetekről. Pénteken fogjuk meghallgatni a dalokat, addig nyugodtan gondolkodhattok rajta. Viszont most meg kellene keresnetek egy borítékot. Minden borítékban meg lesz adva a téma a dalokhoz, illetve egy kvíz a Szent Margit gimiről. A borítékok elejére rá van írva a csapat színe, és mindegyik valahol itt van elrejtve. A csapatkapitányok nem ismerik azt, hogy merre vannak elrejtve ezek a borítékok, így ők is veletek mennek egy térképpel a kezükben. Ha végeztetek, gyertek vissza ide és oldjátok meg a kvízlapot. Jó munkát és keresést!
Miután mindenki elindult a keresőútra, már csak én, a Memoryban lévő srácok és a tanárok maradtunk ott. Mindenki elkezdett beszélgetni a másikkal, de én idegesen olvasgattam újra és újra az egyetlen kezemben tartott papírt, amin az összes szövegem le volt írva. Hirtelen Peti mellém lépett és kíváncsian nézett rám.
-Mégis, hogy rejtetted el a borítékokat? Csak mert Zoli mondta, hogy végig a ház közelében voltál.
Zoli beszélt rólam nekik? Elmondta, hogy mennyire felidegesítettem? És egyáltalán honnan tudta, hogy a házunk közelében maradtam? Figyelt az ablakon keresztül?
-A tanárok csinálták helyettem-vontam meg a vállam és idegesen piszkáltam a kezemben lévő papír szélét.-Nem nagy dolog volt.
-De mégis nagy feladat egy egész tábor szórakoztatásával foglalkozni-bólint.
Megértő és kedves ez a fiú, legalábbis első látásra jófejnek tűnik. Rámosolyogtam és ő visszamosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám a fejével.
-Tudod, Zoli...
-Mi van velem?-lépett mellénk az említett személy, és ideges szemekkel méregette a mellettem álló srácot. Peti udvariasan elnézést kérve tőlem odébb ráncigálta, és halkan veszekedni kezdtek valamiről, egy pillanattal később már Levi is mellettük állt.
Megforgattam a szemem, majd elindultam leülni egy közeli fa árnyékába. Egy hang viszont megállított. Már azelőtt tudtam, kiről van szó, mielőtt megfordultam, és ideges voltam az utolsó találkozásunk miatt. Szegényt úgy megbánthattam, és nem is köszönt nekem a buszmegállóban sem. Mondjuk megértem, ha soha többet nem fog velem szóba állni, hiszen ki állna ezek után velem szóba. Senki sem kíváncsi rám.
Megfordultam és szembe találtam magam Marcival. Alig egy méterre állt tőlem, idegesen állt egyik lábáról a másikra. Egy pillanatig azon gondolkodtam mit keres itt, de aztán megláttam a kezében tartott kábeleket, és rögtön eszembe jutott, hogy az esti tábortűzhöz ő szolgáltatja a zenét és nemcsak ahhoz, hanem az összes programhoz. Így ő nem tagja egyik csapatnak sem.
-Azt hiszem jobb lenne, ha beszélnénk egymással-mondta és fejével arra az épületre mutatott, ahol elvileg majd az éneklést hallgatjuk meg pénteken.
Bólintottam, majd halkan követtem. Nem szólaltam meg, csak merev háttal és gyorsan dobogó szívvel lépkedtem utána, miközben a hátam mögötti veszekedés hirtelen abbamaradt, mintha elvágták volna. Egyszer sem fordultam meg, még a vállam fölött sem néztem hátra, nem voltam kíváncsi a törekvéseire. Arra, hogy mit csinál... Javítom magam, akartam tudni, csak megpróbáltam nem foglalkozni vele.
Ahogy beléptünk a házba, Marci nyitva hagyta az ajtót, hogy friss levegő áradjon szét a helységbe, majd odalépett az egyik asztal mögé, és tovább szerelte össze az erősítőt, a hangfalakat. Eközben én hosszasan megcsodáltam a falakon lévő freskókat, amelyek különböző fontos dolgokat ábrázoltak. Vidám dolgokat, illetve a suliról is fel-fel tűnt néhány jellemző kép. A csend egyre kínosabb és kínosabb lett, és én csak arra vártam, hogy ő végre megszólaljon, de nem tette, csak szerelte tovább a felszerelését. Nem hallottam mást csak néhány koppanó hangot, illetve a kinti hangokat, a kiáltásokat, a nevetést.
Egyszer egy hangos csattanásra figyeltem fel a hátam mögött. Ijedten fordultam hátra, a földön egy vastag kábel volt, jó messze a pulttól, aminél Marci állt. Ideges, a fejét lehajtva állt, miközben egyre jobban zihált, én pedig egyre jobban kezdtem megijedni, hogy a mi a baja. Már azon voltam, hogy közelebb lépve hozzá, rákérdezek, mi történt, amikor szinte olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam meg.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy a találkozónk után úgy elrohantam, és hogy nem köszöntem reggel, de kicsit kivagyok.
-Én nem akartalak megbántani akkor-motyogtam.-De a múltamban jó néhány dolog van, amiről nem tudsz.
-Sosem avatsz be ezekbe a dolgokba, és úgy érzem, hogy kizársz az életedből-kiáltott fel keserűen zsebre dugott kézzel.-Sosem beszélsz a múltadról, sosem mondod, miért alakult ki a pánikrohamod, sosem mondod el, miért félsz annyira, hogy újra szerelmes legyél. A barátnőid tudják, de nekem nem mondod el. Pedig szinte mindent elmondunk egymásnak. Akkor mi a baj?
Könnycseppekkel az arcomon ültem le egy kisebb székre, miközben a kezem elkezdett remegni. A torkomban pedig hatalmas gombóc keletkezett.
-Mondd el-mondta dühösen.-Mit titkolsz?
-Én? Én csak nem szeretném... Én nem tehetem... Nekem ez nem megy-ziháltam idegesen, miközben lassan felálltam. A világ forogni kezdett körülöttem, nem akartam itt lenni, nem akartam ebbe a szobába lenni, nem akartam mellette lenni.-Muszáj kijutnom innen. Nekem el kell mennem innen. Sajnálom, de nem bírom...-csuklott el a hangom.
Felborult mögöttem a szék, miközben hátráltam. A mellkasomra helyeztem a kezemet, a szemeimen keresztül homályosan láttam a világot. Marci próbált utánam jönni, de leintettem, majd kiléptem a levegőre. Egyre többet lépkedtem hátrafelé, nem néztem sehová, becsukott szemmel próbáltam összpontosítani, de nem igazán sikerült. A lábam beleakadt valamibe, elveszítettem az egyensúlyom és a fejem a földnek ütődött. Nem kaptam levegőt, a szemeimet nem bírtam felnyitni, és csak feküdtem a földön.
Pillanatokkal később éreztem meg magamon egy érintést. Tudtam, hogy kié. Éreztem a bőrömön, és abból, amit kivált belőlem. Ezen az egy érintésen kívül nem is éreztem semmit. Bárcsak tudná, mi történik velem. Bárcsak nála lenne a gyógyszerem, bárcsak ismerné a problémám. Bárcsak nem ment volna el akkor... Karjai átölelték a derekamat, és kezei a fejemet a mellkasára húzták. Hallottam a szívdobbanásait, és valahogy nekem is helyreállt a szívverésem. Egyre jobban éreztem magam, de a kimerültség elhatalmasodott felettem és a szemeim lecsukódtak egy pillanatra...
Összesen pár percig lehetett behunyva a szemem, de mikor felébredtem, döbbenten pillantottam fel az aggódó szempárba.

III.fejezet-A tábor

Sziasztok! :*

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudtam feltenni hamarabb, de nagyon sok minden közbe jött a héten. Szinte otthon sem voltam, és nem volt időm semmire. Viszont most itt van az új rész, remélem mindenkinek nagyon tetszeni fog :* Nem a legjobb lett, de igyekezetem ;) Ha bármilyen kérdésetek van, írjatok kommentben.

Ui: Tristan blogjáról se feledkezzetek el: Zuhanás a karjaidba! Eddig nem is rossz ;)

Jó olvasást!

xoxo Sky ;)

A meleg nyári nap a busz ablakán keresztül forrósította fel a busz utasterét, miközben körülöttem hangos nevetés és beszélgetések zaja keveredett egymással. Mellettem Beka ült és éppen valami könyvről mesélt nekem, amit a nyár első felében olvasott. Nagyon szerettem volna megérteni a története lényegét, de a gondolataimba merülve a zöldellő természet részleteit, az elsuhanó tájat figyeltem. Néha láttam, ahogy egy-egy fa árnyékot vetett a földre, ahogy néhány madár a nagy messzeségben szállt magason, néha pedig a mellettünk elsuhanó kocsik sokaságát figyeltem. Ennek ellenére legtöbbször csak bámultam magam elé.
A gondolataim viszont nagyon is éberek voltak, folytonosan újabb és újabb emlékkel és ténnyel álltak elő, meg a „mi lett volna, ha..?” típusú kérdésekkel, amiktől nem tudtam szabadulni. Ráadásul most, hogy újra érezhettem mindent elsöprő érintését a derekamon, az érzéseim újra előtérbe helyeződtek a józan ésszel szemben.
Elnevettem magam, amikor egy vicces jelenet játszódott le a szemeim előtt.
Emlékszem egyszer Zoli megkergetett engem nyáron a strandon és beleestem a medencébe, de őt is rántottam magammal. Együtt nevettünk a szerencsétlenségünkön, közben pedig egymást öleltük a vízben. A nap akkor is forrón tűzött és mai napig emlékszem gyorson dobogó szívére. Azt hallgattam, miközben mellkasára hajtva a fejem, a többieket figyeltem. Olyan boldog voltam akkor, mint soha. A legjobb barátaimmal voltam és a szerelmemmel.
-Hé-kiáltott nekem Zoli, mire rápillantottam. Gyönyörű kék szemében az élet szenvedélyének szikrája lobogott.-Boldog vagyok, hogy ugyanabba a suliba megyünk.
-Én is-mosolyogtam.-A legjobb barátommal járok egy suliba. Mivel érdemeltem ezt ki?
-Talán azzal, hogy a legjobb barátod a szexi mosolyával meggyőzte a felvételiztető tanárt-kacsintott rám. Nem tudta a titkom. Nem tudta, hogy szerelmes voltam belé és nem is akartam, hogy megtudja.
-Ó, mi ez itt?-furakodott közénk Levi.-Mit csinál a szerelmes gerlepár?
Zoli hirtelen vágta fejbe a legjobb haverját, aki igencsak hátra esett a vízbe. Mindketten röhögni kezdtünk, amikor a barna hajú fiú felemelkedett a víz alól. És hogy miért is volt olyan nevetséges ez a jelenet? Nos azért, mert Levi haja akkoriban még nagyon hosszú volt és akkor úgy nézett ki, mint egy csapzott macska.
-Tanuld meg, hogy ne szórakozz Lucával-röhögött Zoli.
Zoli karjai egész nap a derekam köré fonódtak és egyáltalán nem engedett el, csak ha nagyon muszáj volt. Akkor még boldogok voltunk, még nem jártunk gimibe, még nem lett belőle a menő srác és még barátok voltunk.
Így visszagondolva az életem csupán hibák sorozatából áll. Én vagyok a hibás azért, amiért elment. Én vagyok a hibás azért, amiért nem kerestem. Én vagyok a hibás a múltamban elkövetett dolgokért és ő még csak meg sem szólalhat. Zoli mindvégig kedves volt velem, de mikor elmondta, hogy az álmait akarja követni, én minden meghallgatás nélkül kiűztem az életemből, megérdemeltem, hogy nem szólt hozzám többet. És az utolsó nap, amikor még utoljára beszélhettem volna vele, ő elutasította a közeledésemet és otthagyott engem. Csakis az én hibám, hogy nem hallgatott meg.
Hirtelen éreztem meg magamon Beka érintését, majd pillanatok alatt meghallottam, hogy valaki zihált. Az a valaki, én voltam.
-Higgadj le, Luca-kérte a barátnőm.-Ne idegesítsd fel magad! Minden teljesen rendben van, itt vagyunk veled. A lányok is itt vannak mögöttünk, a táborozókkal is minden rendben van. Nem történt semmi, maradj nyugodt.
-Beka-suttogtam, miközben próbáltam normálisan lélegezni.-Kérlek keresd meg a gyógyszerem a táskámból.
-Oké, már is adom-mosolygott rám halványan, miközben felkapta a táskámat. Próbáltam kontrollálni a légzésem, de elég nehézkesen ment és a tudatalattim legszívesebben elmenekült volna innen, futásnak akartam eredni, hogy végre friss levegőn lehessek.
-Hé, Luca-állt meg mellettünk az egyik számomra eddig alig ismert tanárnő, akinek folyton elfelejtettem a nevét. Aggódó arca közelebb hajolt az enyémhez.-Minden rendben van?
-Igen, minden szuper-próbáltam mosolyogni. Még mindig ziháltam.
-Nem kéne kimenned a friss levegőre? Megállítsuk a buszt? Esetleg nem szeretnél átülni máshová?
-Nem, tökéletes itt.
-Én is átülhetek máshová-ajánlta fel Beka, de miután hevesen nemet intettem a fejemmel, végül inkább mellettem maradt és a kezembe adta a gyógyszeres dobozomat. Csakhogy egy valamire nem gondoltam, amikor felszálltam a buszra.
-Nincs nálam víz-mondtam halkan, mire Beka a kezembe nyomta az ő üvegét. Gyorsan bevettem egy szem gyógyszert, majd visszaadva megköszöntem a palackot a barátnőmnek. Eközben a tanárnő, akinek a nevére még mindig nem emlékeztem, idegesen méregetett engem.
-Biztos ne álljunk meg?-kérdezte.
-Nem-ráztam a fejem.-Már sokkal jobban érzem magam-hazudtam.
-Rendben, de szóljatok, ha bármi probléma merül fel.
Bólintottunk, aztán elment.
Két hang a hátam mögött megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire Beka válaszolt másik két legjobb barátnőknek. Aggódó hangjuk viszont megint mosolygásra késztetett. Olyanok, mintha az őrangyalaim lennének, néha még egy percre sem hagynak magamra. De legtöbbször a legjobb barátnőimként viselkednek, ami jól jön a kínos fiús szituknál, illetve a halom pletykaáradat elleni védekezésnél. Nem egyszer volt már olyan, amikor a lányok szinte az életemet mentették meg. Mára már sokkal többek mint barátok, mára már a testvéreim lettek.
-Mi idegesítette fel ennyire?-hallottam meg Vera hangját.
-Nem tudom-rázta meg a fejét Beka.-Csak hirtelen kitört rajta.
-Egy emlék volt-suttogtam csillapodó légzéssel.-Egy emlék Zoliról.
-Ne gondolj rá, ezzel csak ártasz magadnak-fogta meg a vállamat előre nyúlva Anna.
-De több mint két hónapot ki kell bírnom vele egy városban, több mint két hétig pedig a közvetlen közelemben lesz.
Miután Zolit otthagytam a beszélgetés után, elindultam, hogy felszálljak a buszra, de az osztályfőnököm, Rita tanárnő, megállított. Emlékeztetett arra, hogy a táborban idén különleges vendéget várnak, ami mondjuk úgy megtiszteltetés lesz a Szent Margit giminek, tehát nagyon figyeljek oda mindenre. Biztosítottam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, csak jó lenne tudnom, mégis milyen vendégek érkeznek. Pont azt a pillanatot választotta Zoli, hogy mellém lépjen, amikor Rita tanárnő bejelentette, hogy idén a Memory, Szántó Zoli zenekara tart velünk a balatoni kirándulásra. Elképedtem, lesokkolódtam és egyben képes lettem volna összeesni. Bárki másra számítottam, de rájuk nem. Mindenki mást elfogadtam volna, de őket nem. Még mindig nem vagyunk barátok, még mindig rosszban vagyunk, még mindig nem feledtük el a múltat, pedig mennyivel könnyebb lenne az életünk...
Zoli csak mosolygott rám, de az arcát, a mosolyát, a szemét már a sötétség uralta. Nem mosolygott őszintén, kiveszett belőle az élet, elszállt, mint egy kalitkából szabaduló madár. Már nem az a fiú volt, akit ismertem, de még mindig éreztem azt a mindent elsöprő érzést iránta. Ott állt előttem egy teljesen új emberként, az új álarcával, de akármennyire kerestem benne a régi éne elhunyt szikráját, már sehol sem találtam.
-Nem önmaga-ráztam a fejem.-Valami nem stimmel vele.
-Ennek a srácnak sosem volt ki a négy kereke-nevetett fel gúnyosan Vera.-Nyomorék volt attól kezdve, hogy otthagyott téged.
-De az én hibámból...-kezdtem, de barátnőm újból leintett.
-Ne kezdd megint ezt a dumát. Hagyd ezt abba! 3 évig nem tud haragudni senki arra, akit szeret. Pedig ha szeretett volna, akkor hívott volna vagy írt volna SMS-t. De nem csinált semmit, csak kellette magát a tévében, miközben te itthon szenvedtél miatta. Meg sem érdemel téged, még csak azt sem érdemli meg, hogy foglalkozz vele-mondta.-Itt van Marci, az egyik legjobb barátod lett, szinte majdnem mindent tudtok egymásról és szeret téged. Képtelen lenne elhagyni téged, még akkor is, ha te nem úgy gondolsz rá. Vele ellentétben, Zoli nem illik hozzád, az egyik legkedvesebb emberhez a földön. A tábor megfelelő lehetőséget nyújt neked arra, hogy megismerkedj emberekkel. A tábor szervezője vagy, ki ne ismerkedne meg ezzel a lánnyal? Ügyes és okos vagy, és a szíved mélyen a legbátrabb ember vagy a világon. Együtt megoldjuk ezt a két hetet, a seggfejjel meg nem foglalkozunk, oké?-mosolyog rám.
-Oké-suttogtam. Ezért ők a legjobb barátnőim. A testvéreim. Mert ők azok, akik boldoggá tesznek engem és megvédenek a sötét démonaimtól.

Mikor a busz megérkezett, mást sem láttam csak gyönyörű tájat, hatalmas épületeket, óriási medencét és a Balaton távolról látható gyönyörű kékségét. Meseszép. A Szent Margit giminek egy saját, kialakított táborhelye volt itt, amelyet más középiskolákkal, gimnáziumokkal összefogva épített az iskola, így minden évben minden iskolából érkeznek táborozók ide. 10 fős faházak voltak, plusz jó néhány 2 fős faház, illetve egy másik hatalmas épület, amiben fogalmam sincs mi volt. Látom még a távolból a medencét, illetve nem messze tőle egy kicsi röplabda pályát.
A diákok el kezdtek leözönleni a buszokról, miközben ők is rácsodálkoztak a helyre, bár voltak akik már inkább csak álltak és vártak. Ők valószínűleg már az előző években is voltak itt a táborban. Én is leszálltam a buszról, majd az egyik tanárra hagytam, hogy a buszsofőrökkel megbeszélje a hazaút részleteit, én pedig a több mint 100 főből álló csapatot elirányítottam a füves területre egy fa árnyékába.
-Oké, szóval...-kezdtem kicsit halkan, mire egy-két ember a tömegből felkiáltott, hogy nem-e lehetne kicsit hangosabban. Megpróbálva kizárni a külvilágot, kicsit megemeltem a hangom, de csak annyira, hogy mindenki hallhasson.
-Szóval... Először is kiadjuk mindenkinek a szobáját. Még a tábor előtt megkérdeztünk titeket-csuklott el a hangom-hogy kivel lennétek szívesen egy szobába, így kialakítottunk 10 fős csoportokat, így fogtok a faházakban lenni. Fiúk és lányok együtt nem lehetnek egy szobába, fél 12-kor pedig minden este mindenkinek bent kell lennie, a tanárok fognak ellenőrizni titeket, illetve én is. Mindjárt kiosztjuk, hogy ki, melyik szobában lesz. Ott hátul lehet megkérdezni a lányokat és a fiúkat, ők lesznek a vezetőitek, figyeljetek rájuk és sose tévesszétek szem elől őket-mondtam az előttem lévő papírt bámulva, mintha olvasnék. A vicc, hogy a papír üres, de legalább elvonta a figyelmem a tekintetekről és az egyre gyorsabb légzésemről.-Pakoljatok ki és délután 13-kor itt találkozunk. Senki ne hiányozzon.
Hirtelen mindenki elindult a szervezők felé és nekem volt egy kis időm kifújni magam, csillapítani a légzésemet és a szívverésemet. Egy pillanatig sikerült lehiggadnom, aztán Zoliék léptek mellém. Mindannyian ugyanazt a bőrdzsekit viselték a derekukra kötve. Ez náluk egy kabala, ha jól tudom. Általában mindenhol viselik őket, nehogy véletlenül balszerencse érje őket. De hogy ebből a pletykából mi igaz és mi nem, azt nem tudom. Jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy itt álltak előttem, mindannyian.
Lengyel Péter, a banda gitárosa volt. Elég helyes srác, feketés-sötétbarnás, felzselézett haja és gyönyörű kék szeme volt, az izmai pedig még a fekete trikója alatt is jól látszódtak. És persze nem lehetett nem észrevenni a három tetoválást a jobb karján, amikről azt sem tudtam mit jelentenek.
Zalai Levente, a dobos volt. Magas srác, akinek a kék szemébe lógtak szőke tincsei. Ő is izmos, erős, de ő úgy nézett ki, mintha valami nagyon rossz dologba került volna bele. A karjait tetoválások borították és fogalmam sincs mit jelentettek az egyes tetoválások.
-Nos és mi hová kerülünk?-kérdezte Peti elég jogosan. Mivel nem tudtam, hogy hárman lesznek, csak egy fővel számoltam, akit beosztottam az én szobámba, de arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy mennyire zavaró ez így fiúkkal.
-Még van egy ház, ami két ágyas és egy valaki alhat az enyémben-suttogtam halkan, nagyot nyelve.-Sajnálom, de ezt most csak így tudom megoldani, minden ház tele van.
-Stipi-stopi a te házad-mondta a három fiú egyszerre, mire kicsit elkuncogtam magam. Akkor meg már szinte nevettem, amikor szigorúan, megjátszott dühvel néztek egymásra. Annyira viccesek voltak, hogy még a könnyem is kicsordult a kacagástól.-De én akarok ott aludni-mondták egyszerre határozottan.
-De én ismertem őt, úgyhogy ezért stipi-stopi-karolta át a derekam Zoli. Döbbenten tekintettek el egy másik irányba, mintha nagyon érdeklődnék egy hatalmas fa iránt, ami körülbelül 2 méterre állt tőlünk, pedig igazából csak az tudott érdekelni, hogy mielőbb kiszabaduljak innen. Nem mintha nem lett volna jó érzés, hogy a keze a hátamon volt, de ideges voltam miatta. Ideges voltam, hogy mégis miért viselkedik így ennyi év után, mintha mi sem történt volna.
-De...-kezdte Levi, viszont Zoli szigorú tekintete láttán elnémult.-Mi jól elleszünk az utolsó szabad házban is, meg is kérdezzük, hogy melyik is az-bólintott, majd elrángatta a haverját otthagyva engem kettesben Zolival.
-Nos-fordult felém a mellettem álló srác.-Esetleg meg is mutathatnád a házat, amiben 2 hétig együtt alszunk majd.
Nagyot nyelve indultam el hatalmas bőröndömmel meg a gitárommal az oldalon, miközben csak azért imádkoztam, hogy ne kérdezzen tőlem semmit. Ha megtenné, tuti elbőgném magam, főleg most így, hogy még kedves is hozzám azok után, amiket utoljára mondtam neki. Vagy arra már nem is emlékszik? Elfelejtette azokat a gyötrelmes, fájó szavakat, amelyeket aznap délután kimondtam? Ilyen könnyen túllépett a múlton? Vagy csak magába tervezgeti azt, hogy mikor fog tönkretenni?
A mi házunk a tábor túlsó végén lesz egy magányos kis házikóban, a kövekkel kirakott út végén, míg a tanárok elől lesznek, hogy tudjanak figyelni azokra a diákokra, akik a kapun akarnának kisurranni. Egyszerű megoldás, reméljük be is fog válni. A banda másik két tagja két házzal arrébb lesz tőlünk, így könnyebb lesz majd beszélniük egymással. Útközben nem nagyon szóltunk egymáshoz, én pedig már alig vártam, hogy a tűző napról végre bemehessek a hűvös házba, ahol majd ugyan csak egy pillanatra is, de leülhetek a puha ágyra és addig míg Zoli kipakolja a saját cuccot, kicsit pihenhetek. Remélhetőleg nincsen kedve beszélgetni velem. Bevallom őszintén jelen pillanatban inkább én is elhalasztanám ezt a beszélgetést. Úgy is lesz még rá alkalom, hogy tisztázzunk egy-két dolgot, hiszen két héten keresztül össze leszünk zárva egy szobába. Hurrá, milyen jó lesz.
A kicsi házat nem volt nehéz észrevenni, már messziről jól látszott a fa vöröses színe, illetve a fából készült tető is. Aprócska ház volt, de éppen elég ahhoz, hogy legyen benne fürdő, egy pici konyha és egy háló, a hálóban két ágy, amelyek alig voltak egymástól 1 méterre. A szobában volt még egy tükör, illetve négy kisebb szekrény. Nekem ez pont megfelelő. Ráadásul internet is volt minden házban, úgyhogy nagyon szuper ez a hely.
Amint beléptünk a hálószobának kialakított kicsi részbe, Zoli meg sem kérdezve engem levágta a csomagját az egyik ágyra, ezzel kijelentve, hogy ez az övé. Én ledobtam a magam cuccát a másik ágyra, majd kivittem a kajákat a hűtőbe, közben magamon éreztem perzselő tekintetét. Követte a mozdulataimat, ahogyan lépek, ahogyan mozdulok, és szinte lesben állva várta, hogy mikor kell rohannia segíteni egy törékeny porcelánbabának. Utánam jött a konyhába, mintha egyedül nem találnék vissza a hálóba és nekidőlt a konyhapultnak, amíg betettem a hűtőbe a szalámikat és egyéb ételeket, amelyeket anya csomagolta az útra és a táborra. Egyre jobban kezdett idegesíteni fürkésző tekintete, emiatt idegesen felé fordultam.
-Ha lehet ne csináld ezt, oké? Rendben, egy szobába leszünk, de ne szóljunk egymáshoz, csakis akkor ha a táborról van szó, kérlek.
Zoli tekintete megkeményedett és hirtelen gúnyos vigyorra húzta a száját. Egy pillanatra meghajolt előttem, aztán tisztelgett is egyet.
-Igenis, főnökasszony, csak tudja nem mindenki képes befogni a száját.
A szemem kikerekedett, de nem volt időm visszakérdezni, hogy ezt mire értette, mert a bejárati ajtó hangosan csattanva jelezte, hogy elhagyta a házat.

Késés

Sziasztok, gimiseim! :*
Tudom, tegnap nem hoztam a részt és ezt nagyon sajnálom, de nagyon sok volt a tanulnivalóm a héten és még nem tudtam befejezni. De ígérem, hogy amint befejezem felrakom nektek. :* Várhatóan szerdán vagy csütörtökön felteszem. Addig mindenkinek kitartást a sulihoz. ;)

Skyler Brooks

II.fejezet-3 év után

Sziasztok, gimiseim! :*

Tudom, hogy nem lett ez lett a legjobb rész és nagyon sajnálom, de a héten egy csomó dolgozatot írtam. :(( Tényleg sajnálom... De azért jó olvasást nektek!

Skyler Brooks

Amikor az ember álmodik, minden olyan varázslatosnak tűnik. A színes világ, a megtörténhetetlen jelenségek, az emberek, akikkel csak itt tudsz találkozni. De mi van, ha rémálom gyötör, ahol egy szörnyeteg lapul meg a sötétség falai között? Mi van ha puskacső dörren és vér fröccsen rád? Mi van ha a múlt kísért így? Akkor is varázslatos gyönyörűség az álom, amibe a gondok elől menekülhetsz? Nem, mert kegyetlenül megtéveszti az elmédet. Mert a félelmedre hat, a legmélyebb elfojtott érzelmeidre és amikor felkelsz, csak a keserűség és a remegés marad utána.
A legelső dolog, ami megjelent a sötétségen keresztül az ő tekintete és az ő mosolya, amely lehengerelt. Nem szabad emlékeznem. De szeretnék. Menekülnöm kellene a múlt elől. De itt akarok maradni és érezni az érintését, a rég elfojtott szenvedélyt. Nem. El kell felejtenem, most azonnal. A múlt rossz emlékeire kell koncentrálnom. Az ajkait még mindig érzem a homlokomon... Nem gondolhatok rá. Most abba kell hagynom ezt. Azon nyomban.
A szememet erős fény világította meg, aztán barna szememmel felnéztem.
Anya mellettem ült, miközben én az ágyamon feküdtem. Apa az orvossal az ágy sarkában beszélgetett. A gépem képernyője elsötétült, a tévé sem szólt többet. Talán jobb is volt így...
Senki nem vette észre, hogy felébredtem és nem is akartam, hogy kiderüljön. Kellett egy-két pillanat, amíg rendesen átgondoltam néhány dolgot.
-Muszáj újra járnia a kezelésekre vagy legalább rá kell venniük arra, hogy együttműködjön velünk. Ha továbbra is elfojtja a bánatát és továbbra is pánikrohamokat kap, csak még nagyobb baj is lehet az ügyből. Tudniuk kell, hogy akkor muszáj lesz ennél sokkal erősebb nyugtatót felírnom-mondta doki.-A lánynak könnyen meg lehet változtatni a véleményét, és könnyen meg lehet törni, ami előidézi a pánikrohamokat.
Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Próbálom visszafojtani a többit is, de idő kell, amíg lenyugtatom magamat. Egyikük sem vett észre, így még mindig el tudtam titkolni azt, hogy ébren vagyok.
-Nem kellett volna megnéznie azt az interjút...-mondta anya idegesen, mintha minden az ő hibája lett volna. Pedig nem.
-Nem te tehetsz róla-suttogta apa.-Úgy is megnézte volna.
Igaza volt. Akaratlanul is érdekelt, hogy mi van vele. Mindig megnézem őt, akárhol van. Nem tudom, miért vonz még mindig annyira, de három év elteltével is még mindig rá gondolok. Ez idő alatt alakult ki a pánikbetegségem is. Sosem hittem volna, hogy ennyire gyengének érzem majd magam minden egyes emberrel szemben. Sosem hittem volna, hogy szinte mindentől félni fogok. Majdnem egy év kellett hozzá, hogy eljussak odáig, ahol most vagyok. Most már azért bátrabbnak érzem magam, de nem eléggé.
A suliban megbámulnak, de nem tudják, ki vagyok. Hallottak a pánikrohamos lányról, de soha senki nem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e velem. Nem is baj. Ott vannak a barátnőim és csak is ők számítanak nekem.

Pedig mennyire szeretnék úgy énekelni, mint régen. Néha elképzelem, ahogy megint ott állok a színpadon. Mikrofonnal a kezemben, a hátam mögött a dal a hangfalakból végigáramlik az egész teremben és a falakról visszaverődve én is meghallom a mámorító dallamot. Aztán akaratlanul is énekelni kezdek...

Régen az egyetlen reményem a túlélésre a zene volt. Meg a barátnőim. Ha ők nem lettek volna, most romokban lennék.
A szememet lassan felnyitottam és körbepillantottam a szobán. Dr. Kovács Tibor, a kezelőorvosom kedvesen mosolygott rám, miközben apáék is próbáltak a legjobban állni a helyzethez. Egy valamit mégsem tudtak. Hallgatni fogok a doki tanácsára, ideje megerősíteni a védelmi falaimat. Hiszen a romokban álló várt sem lehet várnak nevezni. Lehet, hogy most össze vagyok törve, de tudom mit kell most tennem.

Másnap estére már képes voltam úgy ránézni a fényképére, hogy nem lett pánikrohamom. Anyáék kezdetekben próbáltak lebeszélni esztelen ötletemről, de túl makacs vagyok ahhoz, hogy ne próbálkozzak. Nem akartam továbbra is gyógyszerekre bízni magam. Kényszerítenem kellett magamat arra, hogy a pánikot ki tudjam zárni az elmémből, de végül sikerült. Lehet, hogy nem volt jó ötlet kezdetekben, de estére már anyáék is megnyugodtak valamennyire.
Egész nap csöngött a telefonom. Olyan emberek is hívtak, akiket nem is nagyon ismertem. Olyan emberek, akikkel egy iskolába jártam, vagy egy faluban laktunk. Egy idő után, olyan düh öntött el, hogy kikapcsoltam a mobilomat. Egyedül a barátnőimmel beszélgettem az interneten.
Vera, mint mindig nagyon rosszul kezelte a pánikrohamaimat és most is ötvenszer megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ötvenkettedjére már nem bírtam tovább.
-Vera, ha nem hagyod abba, most megyek el hozzád és fejbe váglak egy tepsivel. Higgadj le, minden rendben van!-mosolyogtam rá.
-De miattam kapcsoltad át a tévét és...
-Jobb is volt, hogy láttam-vágtam közbe, mielőtt valami hülyeséget mond.-Eddig sosem beszélt rólam nagy nyilvánosság előtt. Most tudtam teljesen elhatározni magamban, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy meggyógyuljak.
-Tényleg?-kérdezték egyszerre.
-Készen állok arra, hogy új életet kezdjek-vontam meg a vállam.-Továbbra is szedem a gyógyszert, továbbra is járok a pszichológushoz, de kevesebbet. Próbálom kontrollálni az egész pánikbetegséget és megpróbálom legyőzni. A tábor lesz az első, ahol kipróbálom az új módszert. A doki megtanított egy belégzéses-kilégzéses technikát, megpróbálom ezt felhasználni.
-Végre visszakapjuk a régi Lucát?-mosolygott Anna.-Hiányzott már a régi mosoly az arcodról.
-Nekem is-sóhajtottam fel.-Nem most fog történni, hogy meggyógyulok, de próbálkozom. Remélem minél hamarabb láthatjátok a régi énemet. Tudnotok kell, hogy mindent megteszek ennek érdekében.
Még beszélgettünk néhány lányos dologról, aztán mindannyian kijelentkeztünk és én rögtön elmentem aludni. A szemeim ólomnehéznek tűntek és pillanatok alatt újra belemerültem a sötétségbe. Nem telt el sok idő-legalábbis én így érzem-,amikor álmodni kezdtem.
Álmomban megint az a tévé interjú jelent meg.
Ott ült fekete dzsekiben, fehér pólóban, koptatott farmerban. Felzselézett hajjal és azzal a régi, édes mosolyával az arcán. A riporter vele szemben foglalt helyet és kérdezgette, mint mindig minden interjúalanyt. Nem tudom miről szólhatott az interjú, mert csak rá figyeltem. Valami megváltozott benne. Túlságosan sötét ruhákat hord, a tekintete pedig... Túl sötét. Régebben gyönyörű világoskék szeme volt, de ahogy most látom, az is megváltozott. Vajon mi történt vele az elmúlt három évben? Mitől lett olyan, amilyen most? Vajon a fiúk változtatták meg ennyire?
Álmomban ugyanaz a pillanat jelent meg, amikor a tévét átkapcsoltam. Ott ült, összenevetett a riporterrel, mintha már régóta barátok lennének. De a hangja és a tekintete elárulta, hogy valami nincs rendben vele. Túlságosan ismertem már őt annyira.
-Most, hogy hazamész, mit gondolsz, mi vár rád majd otthon?-kérdezte a riporter.
-Hónapok óta nem voltam otthon, de most jó lesz az egész nyarat a családommal tölteni. Valószínű meglátogatom az ismerőseimet és barangolok a városban a barátaimmal. Erre eddig nem volt időm, de most végre adódott egy lehetőség és én kihasználom, ráadásul van egy kis meglepetésem az otthoniaknak.
-Van Debrecenben egy különleges személy, akivel várod a találkozást? Ha igen, megtudhatjuk mi is?
-Igen-nevetett fel Zoli.-Egy lány. Luca. Alig várom, hogy újra láthassam.
-Netán szerelmes vagy belé?-mosolygott a riporter.
-Azt hiszem az érzéseimet inkább megtartom magamnak...
Zihálva ébredtem fel és akármennyire is szerettem volna visszaaludni folyamatosan csak az ő hangját hallottam. Így tehát az éjszakát azzal töltöttem, hogy eltereljem a figyelmem.
Előrángattam a tervező füzetemet és firkálgatni kezdtem bele. Egy ideig nem is figyeltem, mit csinálok, de aztán mikor megláttam a füzet szélére írt nagy „z” betű sokaságát rögtön eldobtam magamtól a füzetemet, mintha az megégette volna a kezemet. Zoli újra megfertőzte a gondolataimat és addig, amíg el nem tűnik újra a közelemből nem fogom tudni könnyen elfelejteni. Egy menedékem van: a tábor, ahová ő nem jön és mire hazajön én már nem leszek itt.
De ha visszajövök, meg kell birkóznom a jelenlétével egészen a nyár végéig. Lehet nem lesz könnyű, de a falaimat újra felépítem magam köré, hogy újból erős legyek, mint azelőtt. A tábor fog megszilárdítani és muszáj lesz túllépnem a múlton. Hiszen 3 év hosszú idő, rengeteg. A felejtés bár nem megy könnyen, de most muszáj lesz dobozkába zárni az érzéseim, mert ha szabadon hagynám szállni őket, mint a madarakat, akkor abból csak baj lenne...

Másnap reggel búcsút vettem anyáéktól és útnak indultam. Apáék meglepődtek, amikor vidám mosolyt erőltetve az arcomra jelentem meg reggel a konyhában. Anya még arra is rákérdezett, hogy hogyhogy kisminkeltem magam. Nos új kezdet, régi lány. Ezt a célt tűztem ki magam elé és az első tényező, hogy barátkoznom kell.
Amint beértem Debrecenbe, a nyugtató gyógyszeremmel a szervezetemben, megpróbáltam megbeszélni a tanárokkal a fontos információkat. És úgy látszik ők is meglepődtek hirtelen jött kisebb fajta bátorságomon. Megérkezett a többi tábori szervező is és én megpróbáltam kiosztani a feladatokat. Minden évfolyamhoz három kísérőt rendeltem, illetve megkértem őket, hogy mindenkit regisztráljanak le mielőtt felszállnak a buszra.
Megpróbáltam kedves lenni és figyelni hevesen dobogó szívemre, de közben szétvetett az ideg is.
Melegen mosolyogtam a diákok felé, miközben figyeltem, ahogy a többi segítő regisztráltatja az összes táborozót. Színes karszalagokkal jelöltük, hogy ki melyik segítőhöz tartozik, így nem lesz könnyű eltéveszteni a diákokat.
A tekintetem a sorban álló tömeg felé vezettem és a szívem szakadt meg, amikor megpillantottam a szőke hajtömeget. Marci arcán tisztán látszott, hogy nem aludt a napokban semmit. Szemei alatt sötét karikák látszottak, a szemhéja minden másodpercben lecsukódott pár pillanatra és olyan sápadt volt, mint a fal.
Könnyek gyűltek a szemembe, mert tudtam, hogy ez az egész az én hibám. Mert én miattam szenvedett.
Sírni lett volna kedvem, amikor egy lány lépett mellém azzal, hogy mindenki elindult a buszok felé és jó lenne, ha ellenőriznék mindent. Gyorsan letöröltem az arcomról gyengeségem jelét, majd halványan mosolyogva indultam el.
Éppen ellenőriztem volna a buszok csomagtartóját, amikor egy ismerős arc közeledett felém a tömegben. Teljesen lefagytam, amikor felismertem. A pánikroham újra kezdett felerősödni és úgy éreztem, hogy akár abban a pillanatban képes lennék összeesni.
Még mindig ugyanúgy nézett ki. Barna tincsei fel voltak zselézve, kék szemei pedig még mindig a vidámságtól csillogtak. Bőrdzseki volt rajta, fekete pólóval és hosszú farmernadrággal. Felénk igyekezett, zsebre vágott kézzel és egy hatalmas utazótáskával az oldalán, a lányok pedig úgy követték őt, mint egy tinibálványt és valamilyen szinten az is volt. Egy olyan fiú, akiért minden tinilány szíve megdobban, ha csak egy kicsit is. Az én szívem több mint négy éve érte dobog és még mindig képtelen vagyok elfelejteni a mosolyát, az érintését, a nevetését... Egyszerűen bevésődött az emlékeimbe, a szívembe.
Észrevett engem, mire megtorpant és levette a napszemüvegét. Mindketten meredten néztük egymást, miközben egyre többször merült fel bennem annak lehetősége, hogy talán el kellene futnom. Ennek ellenére szembenéztem vele, miközben ziháltam. A pulzusom az egeket verte és ezen már a gyógyszer is nehezen segített. Kék szeme kikerekedett, amikor meglátta mennyire rossz állapotban vagyok és elindult felém. Elfordultam tőle és elindultam az egyik buszsofőr felé.
Nem akartam beszélni vele, a múlt túlságosan felkavart ahhoz, hogy higgadtan beszélgessek vele. Ha tudná, mennyi minden történt a múltban, amiről nem tud. Ha tudná azokat a dolgokat, akkor biztosan elmenekülne... Hiszen ki lenne egy olyan lánnyal, mint én? Akinek alig vannak barátai, akinek szinte alig voltak pasijai, aki egyszerűen alig mer megszólalni.
Hamarosan megéreztem egy kart a vállamon, és akármennyire le akartam taszítani onnan a kezét, nem bírtam. Érintésének minden ismerős varázsa feléledt bennem. A pillangók a gyomromban repkedtek, a fejemben újra és újra lejátszódott az a bizonyos dal, és képek villantak be az elmúlt évekből. De ennek is hamar vége szakadt, ugyanis maga felé fordított, ezzel pedig tönkre tette a csodálatos álomvilágomat.
-Hé, Luca, nem ismersz meg?-kérdezte viccelődve, mire nagyot nyelve elfordultam tőle és aláírtam az egyik regisztrációs papírt.-Luca, mi a baj?
-Zoli, csak hagyj békén! Nem szeretném tudni, hogy most merre mész, nem akarom tudni, hogy hol lépsz fel és milyen műsort csinálsz. Csak engem hagyj békén-suttogtam idegesen.
-Hé, Luca, ne rontsd már el a bulit-kiáltotta és karjaival magához ölelt.
Pillanatokkal később megláttam egy fényképészt és egy riportert, aki épp felénk igyekezett. Épp el akartam fordulni, amikor egy furcsa dolgot vettem észre Zoli arcán. A fiú közelebb hajolt hozzám, mint eddig bármikor és arcán egy erőltetett vigyor jelent meg. Talán csak én vettem észre az álarca mögötti szomorú és ideges arcot? Vagy csak túl jól ismerem már őt? Zolinak még épp elég ideje volt ahhoz, hogy azt suttogja a fülembe, hogy álljak mellette és mosolyogjak halványan, mielőtt a két újságíró megérkezett hozzánk. A fiú arca, aki mellettem állt, hirtelen olyan érzelmeket mutatott, amit eddig biztos, hogy nem láttam rajta. Vidámságot, mérhetetlen boldogságot, ártatlanságot és... valami mást, ami furcsa, de egyben rémisztő is.
Zoli egyetlen érintése a hátam közepén és máris lángokban állt a testem. Valamit el akart érni nálam, de jó ég tudja mit. Halványan mosolyogtam magam elé, de úgy remegtem, mint eddig még soha. A mellettem álló fiú valószínűleg megérezte, hogy rosszul vagyok, ezért szorosabbra fonta körülöttem a kezét arra számítva, hogy el fogok esni.
Az újságírónak hitt nő, valószínűleg nem hivatásos, mivel alig múlhatott el 16. Valószínűleg a Szent Margit gimi újságjának dokumentált és kapott egy megfelelő alkalmat arra, hogy lekattintson egy fontos pillanatot a híres gitáros, Szántó Zoli életében.
-Szia, Zoli-köszönt neki a lány nyálasan, mire ő visszaköszönt.-Vettem a bátorságot és idejöttem hozzád egy tábor előtti kis interjúra, ami majd bekerül Szent Margit gimi újságába.
-Bocsi, Lizi, de ha nem bánod, később ejtsük meg azt az interjút. Most szeretnék egy kis időt a barátnőmmel tölteni-mutatott rám, majd egy csókot nyomott a homlokomra.-Tudod, elég keveset tudtunk találkozni az elmúlt időben.
Egy pillanat alatt a döbbent arcom hitetlenkedővé vált és a pánik kezdett elhatalmasodni rajta. A szemem előtt fehér foltok jelentek meg. Zoli érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, mert a következő pillanatban elvezetett onnan és együtt leültünk egy padra. Karjaival simogatta a kezemet, míg szemei az enyémbe mélyedtek. Ajkain a csábító mosoly ragyogott, ami minden egyes lánynál bevetett. Annak idején nálam is és akármilyen hihetetlen, de mindennél jobban szerettem volna, ha csak megölelne. De nem tette, csak figyelt azzal az idióta vigyorral, mintha bármelyik pillanatban valami hülye fotózáson venne részt.
Valamilyen szinten igenis nehéz lehetett számára a folytonos fotózások, koncertezések, főleg most, hogy még külföldre is kijutott, de azért neki is lehetne egy kicsit pihenni. Vagy nem engedik, vagy csak nem akar. Én mindkettőre tippelek. Csak azt nem értem, miért. Miért nem akar pihenni, és hazajönni a szüleihez és a barátaihoz? Mármint, ha még a barátai.
Hirtelen komolyodott el a tekintete, de az ajkain még ott ült a halvány mosoly.
-Mi volt ez az előbb, Luca?-kérdezte.
-Semmi. Biztos csak sokáig voltam a napon és ezért-bólogattam. Legalábbis próbáltam elhitetni vele, hogy csak ennyi a baj.
-Biztos?-nézett mélyen a szemembe. Hangosan nyeltem.
-Biztos-álltam fel hirtelen.-De megbocsáss még sok elintéznivalóm van. Én vagyok a táborvezető-mondtam, majd elsiettem otthagyva őt...

Rendkívüli meglepetés :D

Sziasztok gimiseim! :D

 

Gondolom emlékeztek Fodor Tamásra, akit mindenki csak Tomiként ismert a The Story Of My Life-ból. Nos és gondolom Tristan Rebkins nevét is említettem nektek az utóbbi időben. :D Remélem most már mindenki tudja mit fogok ide írni nektek. Igen, Tristan végre feltette az első részt és el is küldte nekem a linkjét. Remélem mindannyiótoknak nagyon tetszeni fog a történet. Én is csak a prológust láttam még, és eddig nagyon tetszik. Kíváncsi vagyok, milyen történetet is ír Rebekának és Tominak. A két szereplőt kevésbé ismerhettétek meg, de mikor Tristan megkeresett engem, körülbelül leírtam neki a két karakter jellemvonásait. Annyira megtetszett neki Tomi és Rebeka rejtélyes kapcsolata, hogy végül úgy döntött, megírja a szerelmesek történetét. Kíváncsian várom, hogyan oldja meg a szerelmi szálat. Remélem, ti is annyira izgatottak vagytok, mint én. :D

Nos nem is húzom tovább az időt, jó olvasást nektek! Én pedig vasárnap jelentkezem a második résszel! ;)

 

Tristan Rebkins:

Zuhanás a karjaidba