Sziasztok!
Letörlődött ez a novella, így újra fel kellett tennem, de mindjárt hozom az újabbat is, ami már Wattpaden is elérhető! ;)
Jó olvasást! :)
xoxo Sky
Elfogadni?
Mi is pontosan ez a szó? Annyiszor elhangzik mások szájából, annyiszor felhangzik egy-egy szakítás után, egy-egy veszteség után... És mégis mások képtelenek felfogni, mit is jelenthet ez. Tudjuk, hogy csak jót akarnak, és a támogatásuk sokat segít, de az elfogadás a legnehezebb dolog a világon.
Én tudom a legjobban.
A veszteség, mint lidérc kísért éveken keresztül. Üldöz, mint egy démon, amely el akarja szívni minden erőmet, minden életkedvemet, minden boldogságomat. Megfélemlít, összehúzza a szívemet, mázsás súlyt pakol a mellkasomra, könnyeket csal a szemembe... Kell még sorolnom, mit érzek, ha egyetlen pillanatra is eszembe jut?
A buszon töltött út hosszú és fáradalmas volt, miközben az ablakon bámultam ki. Esőcseppek folytak végig a hűs üvegen, amelynek a homlokomat döntöttem. Magam mellett éreztem a jelenlétét, bár nem akartam beleegyezni első pillanatban, hogy leüljön mellém, végül még is engedtem, főleg azután, hogy kedvesen rám mosolyogva megjegyezte, hogy már nincs több hely a buszon.
Nem szóltunk egymáshoz, miközben mindketten a kinti tájat figyeltük. Mindketten fél füllel zenét hallgattunk, én csak arra vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Néma, kínos csönd ölelt körbe minket, és már nem tudtam, hogy mit csináljak. A könnyeimet nem bírtam visszatartani egy idő után, így inkább még jobban elfordultam tőle, hogy ne láthassa az arcomat.
Nem jött össze...
-Te sírsz?-kérdezte halkan, miután fél szemmel láttam, hogy kivette a füléből a fülhallgatót.
Miért érdekel, hogy mi van velem?-üvöltöttem magamban.
-Á, nem, dehogy, csak el kaptam valami betegséget és könnyezik a szemem-legyintettem.
-Ne csináld, Chris-suttogta.-Látom, hogy valami baj van. Ki vele?
-Semmi, Nick-mondtam, miután letöröltem a könnyeimet.-Egyébként miért beszélgetünk? Majdnem egy éve nem szólsz hozzám.
-Nem beszélhetek veled?-kérdezte összehúzott szemekkel.
-De igen... Én csak... Nem hinném, hogy érdekel, hogy mi van velem-vontam meg a vállam.-Ennyi az egész.
-Azt hiszed, nem érdekel, hogy ha szomorú vagy? Tudhatnád már nagyon jól, hogy ha valaki fontos számomra, azzal mindig foglalkozom.
Felkaptam a fejem a mondatára és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Minden egyes érzelem, amit ott láttam túlságosan valóságosnak tűnt, de akkor miért nem tudtam hinni neki?
Ó, persze már tudom, miért nem.
Háromszor otthagyott engem.
Évekkel ezelőtt kezdődött a történetünk, amikor egyik nap a suli folyosóján belebotlottam, aztán az iskolai bálon felkért táncolni, de egy tánc után el is tűnt a közelemből. Később, azon az estén jöttünk össze. Akkor még egy tudatlan kislány voltam, aki akkor volt először igazán szerelmes valakibe, így hát belementem a hipp-hopp kapcsolatba.
Olyan szerelemmel szerettem, mint addig senki mást. Igen, gyerekek voltunk még, és ez később meg is mutatkozott. A kapcsolatunk nem volt hosszú életű, és a további két próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Mindketten gyerekesek voltunk, de mindketten harcolni akartunk magunkért, ezért próbálkoztunk többször is. Kár, hogy akkor nem tudtuk, hogy többé már nem létezik olyan, hogy mi.
Még mindig az a kellemes bizsergés járta át a testem, hogy ha rám pillantott, pirultam, ha róla kellett beszélgetnem és még mindig féltem attól, hogy az utolsó szakításunk után bevalljam neki, hogy mennyire szeretem őt még mindig.
De hát a félelem, az félelem... Nem múlik el olyan könnyen, mint azt bárki is hinné. Egyetlen, egyedül töltött, gonosz pillanat tönkre tehet bármit, ami az életünkben történik. A gondolatok borzalmasan megváltoztathatják az életünket. Példának itt vagyok, akinek a félelmei miatt tartunk ott, ahol most voltunk.
Hogy bár valamit éreztünk egymás iránt mégsem lehetünk együtt.
-Nem mondasz semmit?-kérdezte halkan Nick, mire még inkább hallgattam. Hangos sóhaj után percekig csendben maradt, miközben idegesen tekergette a kezében tartott fülhallgató zsinórját.-Te érzel még valamit irántam?
-Most erre mit mondjak?
-Csak kérlek felelj-hunyta be a szemeit.-Érzel még valamit irántam?
Újabb könnyáradat vette kezdetét, és lassan azon a szinten voltam, hogy zokogni fogok. A szívem fájdalmasan sajgott, amikor megláttam a tekintetét. Valami fény csillant meg benne, egy olyan fény, amely a reményt tartalmazta. Az agyam ellent mondott a szívemnek, de beszélnem kellett vele. Meg kellett magyaráznom neki.
Az előző években szinte tudomást sem vettünk a másikról, pontosabban kívülről. Én mindig ott voltam és figyeltem őt, miközben ő férfivá cseperedett. Komolyabb és megfontoltabb lett. Hosszabb ideig járt együtt lányokkal és komolyabb kapcsolatokba kezdett, mint eddig. Talán kereste a számára megfelelő lányt, aki nem én voltam.
Ellentétek voltunk, olyanok, akik bár vonzzák egymást, a külső tényezők hatására mégis eltávolodtak egymástól. Nem haragudtam rá. Cseppet sem éreztem úgy, hogy haragudnom kellene, hiszen közös döntés volt. A kapcsolatunk pedig így is számomra a tökéletességet szimbolizálta, minden hülyeség ellenére. A csókjaink élénken éltek az elmémben és még mindig égett az ajkam, ha ezekre gondoltam. A közösen töltött idő pedig többet jelentett nekem bárminél.
Nekünk csak ennyi adatott meg? Pár hónap, amikor együtt lehettünk.
Túl kevés.
-Azt hiszem, ideje lenne bevallanom-mondtam könnyes tekintettel, miközben lesütöttem a szememet. Eközben az eső csak verte az üveget, és a busz megállt egy-egy megállóban.-De gondolom már úgyis tudod, hogy az érzéseim semmit nem változtak.
-Akkor miért nem engeded, hogy melletted legyek? Nemcsak most, hanem mindig úgy viselkedsz, mintha el akarnál lökni magadtól-jegyezte meg keserűen.-Miért nem adsz egy újabb esélyt kettőnknek?
-Miért kellene?-fordultam felé és belenéztem kék szemébe.-Miért kellene hinnem abban, hogy még valaha boldog lehetek melletted? Hiszen két éve is ezt hittem, akkor is elhagytál. Aztán újra és újra. Én nem akartam lezárni egyszer sem, de nem hiszem, hogy jó lett volna, ha egy olyan fiú mellett maradok, aki nem szeret engem viszont.
-Azt hiszed, nem szerettelek?-kérdezte döbbenten, miközben a kezét arcomra simította.-Nagyon fontos voltál és vagy nekem, de azt hittem... Én csak neked akartam jót. Nem működött ez köztünk, látszott rajtad, hogy nem akartad.
-Azért nem akartam, mert tudtam, hogy te nem szeretsz engem.
-Még most is szeretlek-mondta egyenesen a szemembe nézve, két keze az arcomat tartotta, ahogy engem figyelt és a tekintete az ajkamra vándorolt.
Nagyot dobbant a szívem. Egy éve volt utoljára, hogy magamon érezhettem csodás ajkainak ízét, egy éve érezhettem utoljára csodás érintését az arcomon, és a testemen. Annyira vártam már, hogy újra megint boldog lehessek vele, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Túl sok előítélettel kellett szembe néznünk, túl sok lett volna újra megint elkezdenem ezt az egészet tudva azt, hogy bármikor újra elhagyhatott volna.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha elhagy, rögtön egy másik lány karjaiba vetné magát vigasztalásul. Nem akartam megint ebbe a hibába esni, nem akartam, hogy megint fájjon. Már így is évek óta le kellett volna zárnom ezt magamban, de mindig, folyton folyvást ő érte dobogott a szívem. Olyan nagy bűn, hogy szerelmes voltam és hogy azt akartam, hogy viszont szeressen?
De mi eleve el voltunk átkozva. Három szakítás után, többet már nem bírtam volna ki.
-Nem lehet-suttogtam, miután eltoltam magamtól. A busz megállt és ez volt az a hely, ahol mindkettőnknek le kellett szállni. Valószínűleg erre ő is rájött, mert döbbenten megrázta a fejét, majd velem együtt leszállt a buszról a szakadó esőbe.
Már indultam volna tovább, hogy ne kelljen többet vele maradnom, amikor kinyúlt értem a karja és nem eresztett el.
-Kérlek, engedd, hogy elmenjek-motyogtam kétségbeesetten.-Miért próbálkozzunk, ha megint kudarcba fulladhat ez az egész? Én nem akarok még egyszer átsírt éjszakákat.
-És ha megígérném, hogy ilyen nem történne meg? Csakis akkor hagynálak el, ha te mondanád, hogy vége.
-Nick, ez nem ilyen könnyű, szeretlek, de el kell fogadnod, hogy már nem bírok hinni bennünk. Hiszen már nincs is olyan, hogy mi.
-Ne mondj ilyet-suttogta keserűen, miközben már teljesen átázott. Vizes haja a szemébe hullott.-Féltem lépni egy év ezelőtt, miután elhagytalak. Igen, másoknál kerestem a boldogságot, de mindig mindenhol téged kerestelek. Az összes lányban téged láttalak és borzalmasan hiányoztál. De te ridegen viselkedtél, nem is néztél rám. Miből kellett volna azt gondolnom, hogy még érdekellek?
Igaza volt. Minden módon próbáltam kizárni az életemből, de nem ment. Harcoltam az érzéseim ellen, de nem tudtam. Ez voltam én, aki képtelen volt elengedni a fiút, akit szeretett. Álmatlan, sírós éjszakákat töltöttem azzal, hogy megpróbáltam elfogadni, hogy mással láttam, de mégsem ment. Nem ment, mert még mindig ő volt az első helyen a szívemben. Még mindig őt szerettem.
Nem néztem rá, még jelet sem mutattam soha, hogy még mindig érdeklődöm iránta, és ilyen szempontból a pajzsom hatásos volt. Senki nem jött rá, hogy még mindig szeretem. Most viszont, hogy bevallottam egy éve őrzött hétpecsétes titkomat úgy éreztem, mint aki felfedte az összes lapját.
-Akkor sem lehet. Nem bírok bízni benned-mondtam keserűen, majd a hideg esőben elé sétáltam, megcsókoltam csodálatos ajkát és búcsút intettem neki.-Majd egyszer talán újra együtt lehetünk-mondtam hátrafelé sétáltam.-Addig is látni fogsz. Ha készen állok, érezni fogod te is. Ott leszek. Mindig ott leszek, csak figyelj és érezz!
Bólintott, majd halkan, mintha egy féltve elsuttogott ígéretet tett volna, megszólalt:
-Várok rád, amíg élek.
Mi is pontosan ez a szó? Annyiszor elhangzik mások szájából, annyiszor felhangzik egy-egy szakítás után, egy-egy veszteség után... És mégis mások képtelenek felfogni, mit is jelenthet ez. Tudjuk, hogy csak jót akarnak, és a támogatásuk sokat segít, de az elfogadás a legnehezebb dolog a világon.
Én tudom a legjobban.
A veszteség, mint lidérc kísért éveken keresztül. Üldöz, mint egy démon, amely el akarja szívni minden erőmet, minden életkedvemet, minden boldogságomat. Megfélemlít, összehúzza a szívemet, mázsás súlyt pakol a mellkasomra, könnyeket csal a szemembe... Kell még sorolnom, mit érzek, ha egyetlen pillanatra is eszembe jut?
A buszon töltött út hosszú és fáradalmas volt, miközben az ablakon bámultam ki. Esőcseppek folytak végig a hűs üvegen, amelynek a homlokomat döntöttem. Magam mellett éreztem a jelenlétét, bár nem akartam beleegyezni első pillanatban, hogy leüljön mellém, végül még is engedtem, főleg azután, hogy kedvesen rám mosolyogva megjegyezte, hogy már nincs több hely a buszon.
Nem szóltunk egymáshoz, miközben mindketten a kinti tájat figyeltük. Mindketten fél füllel zenét hallgattunk, én csak arra vártam, hogy megszólaljon, de nem tette. Néma, kínos csönd ölelt körbe minket, és már nem tudtam, hogy mit csináljak. A könnyeimet nem bírtam visszatartani egy idő után, így inkább még jobban elfordultam tőle, hogy ne láthassa az arcomat.
Nem jött össze...
-Te sírsz?-kérdezte halkan, miután fél szemmel láttam, hogy kivette a füléből a fülhallgatót.
Miért érdekel, hogy mi van velem?-üvöltöttem magamban.
-Á, nem, dehogy, csak el kaptam valami betegséget és könnyezik a szemem-legyintettem.
-Ne csináld, Chris-suttogta.-Látom, hogy valami baj van. Ki vele?
-Semmi, Nick-mondtam, miután letöröltem a könnyeimet.-Egyébként miért beszélgetünk? Majdnem egy éve nem szólsz hozzám.
-Nem beszélhetek veled?-kérdezte összehúzott szemekkel.
-De igen... Én csak... Nem hinném, hogy érdekel, hogy mi van velem-vontam meg a vállam.-Ennyi az egész.
-Azt hiszed, nem érdekel, hogy ha szomorú vagy? Tudhatnád már nagyon jól, hogy ha valaki fontos számomra, azzal mindig foglalkozom.
Felkaptam a fejem a mondatára és belenéztem gyönyörű, kék szemeibe. Minden egyes érzelem, amit ott láttam túlságosan valóságosnak tűnt, de akkor miért nem tudtam hinni neki?
Ó, persze már tudom, miért nem.
Háromszor otthagyott engem.
Évekkel ezelőtt kezdődött a történetünk, amikor egyik nap a suli folyosóján belebotlottam, aztán az iskolai bálon felkért táncolni, de egy tánc után el is tűnt a közelemből. Később, azon az estén jöttünk össze. Akkor még egy tudatlan kislány voltam, aki akkor volt először igazán szerelmes valakibe, így hát belementem a hipp-hopp kapcsolatba.
Olyan szerelemmel szerettem, mint addig senki mást. Igen, gyerekek voltunk még, és ez később meg is mutatkozott. A kapcsolatunk nem volt hosszú életű, és a további két próbálkozásunk is kudarcba fulladt. Mindketten gyerekesek voltunk, de mindketten harcolni akartunk magunkért, ezért próbálkoztunk többször is. Kár, hogy akkor nem tudtuk, hogy többé már nem létezik olyan, hogy mi.
Még mindig az a kellemes bizsergés járta át a testem, hogy ha rám pillantott, pirultam, ha róla kellett beszélgetnem és még mindig féltem attól, hogy az utolsó szakításunk után bevalljam neki, hogy mennyire szeretem őt még mindig.
De hát a félelem, az félelem... Nem múlik el olyan könnyen, mint azt bárki is hinné. Egyetlen, egyedül töltött, gonosz pillanat tönkre tehet bármit, ami az életünkben történik. A gondolatok borzalmasan megváltoztathatják az életünket. Példának itt vagyok, akinek a félelmei miatt tartunk ott, ahol most voltunk.
Hogy bár valamit éreztünk egymás iránt mégsem lehetünk együtt.
-Nem mondasz semmit?-kérdezte halkan Nick, mire még inkább hallgattam. Hangos sóhaj után percekig csendben maradt, miközben idegesen tekergette a kezében tartott fülhallgató zsinórját.-Te érzel még valamit irántam?
-Most erre mit mondjak?
-Csak kérlek felelj-hunyta be a szemeit.-Érzel még valamit irántam?
Újabb könnyáradat vette kezdetét, és lassan azon a szinten voltam, hogy zokogni fogok. A szívem fájdalmasan sajgott, amikor megláttam a tekintetét. Valami fény csillant meg benne, egy olyan fény, amely a reményt tartalmazta. Az agyam ellent mondott a szívemnek, de beszélnem kellett vele. Meg kellett magyaráznom neki.
Az előző években szinte tudomást sem vettünk a másikról, pontosabban kívülről. Én mindig ott voltam és figyeltem őt, miközben ő férfivá cseperedett. Komolyabb és megfontoltabb lett. Hosszabb ideig járt együtt lányokkal és komolyabb kapcsolatokba kezdett, mint eddig. Talán kereste a számára megfelelő lányt, aki nem én voltam.
Ellentétek voltunk, olyanok, akik bár vonzzák egymást, a külső tényezők hatására mégis eltávolodtak egymástól. Nem haragudtam rá. Cseppet sem éreztem úgy, hogy haragudnom kellene, hiszen közös döntés volt. A kapcsolatunk pedig így is számomra a tökéletességet szimbolizálta, minden hülyeség ellenére. A csókjaink élénken éltek az elmémben és még mindig égett az ajkam, ha ezekre gondoltam. A közösen töltött idő pedig többet jelentett nekem bárminél.
Nekünk csak ennyi adatott meg? Pár hónap, amikor együtt lehettünk.
Túl kevés.
-Azt hiszem, ideje lenne bevallanom-mondtam könnyes tekintettel, miközben lesütöttem a szememet. Eközben az eső csak verte az üveget, és a busz megállt egy-egy megállóban.-De gondolom már úgyis tudod, hogy az érzéseim semmit nem változtak.
-Akkor miért nem engeded, hogy melletted legyek? Nemcsak most, hanem mindig úgy viselkedsz, mintha el akarnál lökni magadtól-jegyezte meg keserűen.-Miért nem adsz egy újabb esélyt kettőnknek?
-Miért kellene?-fordultam felé és belenéztem kék szemébe.-Miért kellene hinnem abban, hogy még valaha boldog lehetek melletted? Hiszen két éve is ezt hittem, akkor is elhagytál. Aztán újra és újra. Én nem akartam lezárni egyszer sem, de nem hiszem, hogy jó lett volna, ha egy olyan fiú mellett maradok, aki nem szeret engem viszont.
-Azt hiszed, nem szerettelek?-kérdezte döbbenten, miközben a kezét arcomra simította.-Nagyon fontos voltál és vagy nekem, de azt hittem... Én csak neked akartam jót. Nem működött ez köztünk, látszott rajtad, hogy nem akartad.
-Azért nem akartam, mert tudtam, hogy te nem szeretsz engem.
-Még most is szeretlek-mondta egyenesen a szemembe nézve, két keze az arcomat tartotta, ahogy engem figyelt és a tekintete az ajkamra vándorolt.
Nagyot dobbant a szívem. Egy éve volt utoljára, hogy magamon érezhettem csodás ajkainak ízét, egy éve érezhettem utoljára csodás érintését az arcomon, és a testemen. Annyira vártam már, hogy újra megint boldog lehessek vele, de tudtam, hogy ez nem lehetséges. Túl sok előítélettel kellett szembe néznünk, túl sok lett volna újra megint elkezdenem ezt az egészet tudva azt, hogy bármikor újra elhagyhatott volna.
Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha elhagy, rögtön egy másik lány karjaiba vetné magát vigasztalásul. Nem akartam megint ebbe a hibába esni, nem akartam, hogy megint fájjon. Már így is évek óta le kellett volna zárnom ezt magamban, de mindig, folyton folyvást ő érte dobogott a szívem. Olyan nagy bűn, hogy szerelmes voltam és hogy azt akartam, hogy viszont szeressen?
De mi eleve el voltunk átkozva. Három szakítás után, többet már nem bírtam volna ki.
-Nem lehet-suttogtam, miután eltoltam magamtól. A busz megállt és ez volt az a hely, ahol mindkettőnknek le kellett szállni. Valószínűleg erre ő is rájött, mert döbbenten megrázta a fejét, majd velem együtt leszállt a buszról a szakadó esőbe.
Már indultam volna tovább, hogy ne kelljen többet vele maradnom, amikor kinyúlt értem a karja és nem eresztett el.
-Kérlek, engedd, hogy elmenjek-motyogtam kétségbeesetten.-Miért próbálkozzunk, ha megint kudarcba fulladhat ez az egész? Én nem akarok még egyszer átsírt éjszakákat.
-És ha megígérném, hogy ilyen nem történne meg? Csakis akkor hagynálak el, ha te mondanád, hogy vége.
-Nick, ez nem ilyen könnyű, szeretlek, de el kell fogadnod, hogy már nem bírok hinni bennünk. Hiszen már nincs is olyan, hogy mi.
-Ne mondj ilyet-suttogta keserűen, miközben már teljesen átázott. Vizes haja a szemébe hullott.-Féltem lépni egy év ezelőtt, miután elhagytalak. Igen, másoknál kerestem a boldogságot, de mindig mindenhol téged kerestelek. Az összes lányban téged láttalak és borzalmasan hiányoztál. De te ridegen viselkedtél, nem is néztél rám. Miből kellett volna azt gondolnom, hogy még érdekellek?
Igaza volt. Minden módon próbáltam kizárni az életemből, de nem ment. Harcoltam az érzéseim ellen, de nem tudtam. Ez voltam én, aki képtelen volt elengedni a fiút, akit szeretett. Álmatlan, sírós éjszakákat töltöttem azzal, hogy megpróbáltam elfogadni, hogy mással láttam, de mégsem ment. Nem ment, mert még mindig ő volt az első helyen a szívemben. Még mindig őt szerettem.
Nem néztem rá, még jelet sem mutattam soha, hogy még mindig érdeklődöm iránta, és ilyen szempontból a pajzsom hatásos volt. Senki nem jött rá, hogy még mindig szeretem. Most viszont, hogy bevallottam egy éve őrzött hétpecsétes titkomat úgy éreztem, mint aki felfedte az összes lapját.
-Akkor sem lehet. Nem bírok bízni benned-mondtam keserűen, majd a hideg esőben elé sétáltam, megcsókoltam csodálatos ajkát és búcsút intettem neki.-Majd egyszer talán újra együtt lehetünk-mondtam hátrafelé sétáltam.-Addig is látni fogsz. Ha készen állok, érezni fogod te is. Ott leszek. Mindig ott leszek, csak figyelj és érezz!
Bólintott, majd halkan, mintha egy féltve elsuttogott ígéretet tett volna, megszólalt:
-Várok rád, amíg élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése