Az első fejezet egy kicsit még unalmas, csak egy ilyen bevezető szerűség, de remélem azért továbbra is velem fogtok tartani, elvégre még csak most kezdődnek az izgalmak.
Ebben a részben találkozhattok több új szereplővel is, akiket majd később a karakterek odalon is megpillanthattok. ;) Valamint kérlek szavazzatok oldalt arra a bandanévre, ami nektek tetszik, fontos szerepe lesz a történetben ;)
Ui: A történetben szereplő személyek és helyek kitaláltak.
1.fejezet
The Day
Avagy annak a napnak a kezdete, amikor találkoztam velük...
-Szia-kocogtatta
meg a vállamat valaki, megfordultam és egy fiú állt mögöttem.
-Szia-köszöntem
vissza, majd elvettem a visszajárót a büféstől és már indultam
volna el, amikor a fiú elkapta a karom és próbált marasztalni.
Nagyot sóhajtva álltam félre a sorból, majd az ajtó mellett
állva megvártam, míg vett magának egy Snickers csokit meg egy
tábla Milkát. Amint mellém lépett, odanyújtotta nekem a Milka
csokoládét, mire meglepetten pillantottam rá.
-Fogadd
el, kérlek-suttogta nekem, miközben kiléptünk az aulába.
Nemlegesen ráztam a fejemet, miközben ő egyre csak ott tartotta
előttem a csokit, amit vett. Amit nekem vett.
-Nem
tehetem. Még a nevedet sem tudom-blöfföltem. Tudtam ki ő, csak
egyszerűen nem hittem abban, hogy tényleg megszólított és, hogy
tényleg hozzám beszél.
-Bálint.
Kerekes Bálint-motyogta. Megfogta a kezem, belehelyezte a
csokoládét, majd elsietett a B épület irányába. Mire észhez
tértem az első sokkból, ő már sehol sem volt, pedig még meg sem
köszönhettem neki az édességet. A kezemben tartott csokira
pillantottam, aminek a hátoldalán egy kis papír volt, egy férfi
kézírásával. Bálint kézírásával. Az üzenetben ez állt: Sok
sikert mindenben! And you are amazing!
-Köszönöm,
Kerekes Bálint-motyogtam halkan és a srác után pillantottam.
Felpattintottam a telefontokomat és beletettem a kis papírt, hogy
még véletlenül se veszítsem el...
Az
ébresztő óra hülye csörgésére ébredtem, ami a madarak hangját
utánozva csicsergett és nem hagyta, hogy visszamerüljek a
legédesebb álmomba vagy legalábbis azt hittem, hogy a legédesebb
álmomba. Idegesítő volt ez a hülye ébresztő, legszívesebben
földhöz vágtam volna a telefont, hogy soha többé ne kelljen
meghallanom ezt a hangot, de azt tudtam nagyon jól, hogyha eltöröm,
akkor apa le fogja ordítani a fejem és szobafogságot kapok, ami
valljuk be tizenöt éves létemre elég gáz lenne.
Elhúztam
a telefonomon az ébresztőórát, majd kikeltem az ágyamból és
fáradtan elindultam, hogy neki kezdjek a szokásos teendőimnek,
amit még hulla fáradtan is képes vagyok megtenni annak érdekében,
hogy jól nézzek ki. Mint a szokásos tiniteendők: fogmosás,
hajfésülés, arcmosás és halvány smink. Átlagos tini voltam,
akinek az élete nem igazán volt érdekes.
Aztán
hirtelen eszembe jutott az álom. Te jó ég! Mit keresett az az
idióta az álmomban és egyáltalán miért adott nekem csokit? Ti
értitek ezt? Nem bírom Bálintot és most meg vele álmodok.
Értelmetlen és egyben borzalmas az a tény, hogy a legédesebb
álmomnak neveztem, amiben ő szerepelt.
Apropó,
el sem hiszem, hogy már több, mint két hónapja járok a Debreceni
Szent Margit Gimnázium és Kollégiumba. Júniusban volt a
nyolcadikos ballagásom, aztán most meg itt vagyok kilencedikesként
és mindennap elindulok az gimibe.
De
nehogy azt higyjétek, hogy a gimi olyan, mint a tévében leadott
gimis-szerelmes tinifilmekben, amikben a tinik szerelmesek lesznek és
minden egyes napjuk azzal töltik, hogy tanulnak egy órát és
másnapra már meg is vannak. Aha, hát ki kell ábrándítsalak
titeket, a gimi nagyon nem ilyen. Ezerrel hajtanak minket és
igazából ritkán van egy olyan hét, amikor azt tudom mondani, hogy
nincs dolgozat. Ezen kívül pedig a szerelem az egyik legrosszabb
dolog a gimiben. Igen, jól olvasod, a szerelem. Az a kétségbeesett
érzés, amikor a szívedet a vágy kígyója marja meg, amikor a
zöld szemű szörnyeteg beköltözik a fejedbe és folytonos
hülyeségeket sugdos a füledbe. Az a mámoros érzés, amikor a
felhők fölött vagy három méterrel és nem is akarsz onnan
lejönni senki és semmi kedvéért. És persze ne beszéljünk a
gyomrodban repkedő pillangókról, meg a kellemes bizsergésről,
ami átjár, ha látod őt vagy ha a közelében vagy. Természetesen
ne felejtsük ki a vöröses árnyalatú arcot sem, ami a zavartságod
jele. Ez az összes érzés egy olyan tinilány érzelmei, akinek
plátói szerelme van.
Honnan
tudom mindezt? Mert érzem. Nap mint nap érzem, ahogy belülről
felemészt ezt a vonzódás (talán már szerelem, fogalmam sincs),
ami sosem teljesedhet ki. Tudom, hogy ő meg én sohasem jöhetnénk
össze. Basszus, ő most végzős, én pedig egy kilencedikes vagyok,
aki iránt egyetlen egy tizenkettedikes sem érdeklődne. Csak rám
kell nézni. Átlagos kávébarna haj, csokibarna szem és
természetesen szeplők sokasága, ami állandóan ott van az arcomon
és még a púder sem tünteti el. A szemem alatt a fáradtságtól
fekete karikák jelennek meg. Mindenben átlagos voltam és emiatt
sajnos a fiúk sem nagyon tekintgettek felém, legalábbis ez volt az
én véleményem.
Az
osztálytársam velem szemben egy nagyon helyes 12. a-s sráccal az
oldalán jelenik meg nap mint nap és akárki láthatja mennyire
aranyosak együtt, egymásra vannak hangolódva és megértik
egymást. A lánynak pedig nagyon szép és nagyon jó alakja van,
szép arca és persze jó humora. Ez kell a srácoknak.
-Na
ezzel szemben nekem...-álltam a tükör elé és belenéztem.
-Kicsim,
mi a baj?-lépett be anya. Vöröses haja, mint mindig most is ki
volt vasalva és néhány fekete tincs is elővillant vállig erő
hajzuhatagából. A szeme mint mindig most is fáradtan csillogott,
de tisztán látszódott a szürkés-kékes-zöldes árnyalat.
Komolyan mondom, anyának volt a családunkban a legszebb szeme.
Érdekes színe volt, de egyben gyönyörű szép is. Egyszerűen
imádtam a szemét, kár hogy én nem örököltem ezt a szemszínt.
-Semmi-hajtottam
le a fejem, majd felvettem a cipőmet, utána pedig a korzettemet,
amit a gerincferdülésemre hordok. Hogy miért vettem fel előbb a
cipőt, mint a korzettet vagy más néven fűzőt?
Most
azon jár az eszed, hogy mi az a korzett? Na igen, ez egy olyan
dolog, amit kevesen ismernek. A másik neve már ismerősebben
hangozhat nektek. Fűző.
Biztos hallottátok már, ugye? Na de ez nem olyan fűző, mint amit
régen oly gyakran a nők ruhájánál összehúztak. Ó, még csak a
közelébe sincs annak a fűzőnek. A korzett általában fehér,
ritkán mintás anyag. Műanyagból készül és a saját
testalkatodra mintázták, készítettek. Az a fűző csak rád jó,
senki másra. Persze az emberek furcsának találják és megnéznek,
hogy mégis mi az, ami rajtad van. Ne foglalkozz velük! Ha van
fűződ, tisztességesen hordjad, mert kell a korzett, hogy szebb
legyen hátad, hogy lehessen gyermeked és sorolhatnám még az
okokat. Az emberek csak a kinézetre mennek és persze ebbe a korzett
is beletartozik. Hát igen, nekem is van és hiába fogadom meg a
saját tanácsom, nekem egyáltalán nem megy ez ilyen könnyen.
Legbelül úgy érzem, hogy a fűző miatt senki nem közeledik
hozzám. Az a srác, akit kedvelek, ügyet sem vet rám, de lehet
hogy csak túlreagálom. Amúgy tulajdonképpen nem tudok lehajolni
benne. Igen, jól olvastad. Nem tudok lehajolni benne, sőt mivel
valamiért nem veszem jól a levegőt futásnál, így szinte alig
kapok benne levegőt, amikor futok. De legalább az az egy reményem
van, hogy még javulhat a hátam és nemsokára lekerülhet rólam ez
a páncél.
Gyorsan
felkaptam a telefonom. Az egyik alkalmazás, amit letöltöttem,
minden nap ad valami kis üzenetet, valami biztatót általában.
Mikor ma megnyitottam az egyetlen olyan dolgot hozta ki, ami
levakarta a mosolyt az arcomról: Mit
érzel?
Hogy mit érzek? Elég sok mindent. Szerelmet, vágyat, dühöt,
szenvedést és egyéb dolgokat, de az istennek sem vallanám be
senkinek azt, hogy mekkora háború dúl bennem. Jó persze vannak
olyanok, akik ismerik a legnagyobb titkaimat, de többé kevésbé
nem mindenkinek árulom el az életemet. Aki azt akarja, hogy az
életem összes pillanatát ismerje, annak ki kell érdemelnie. Nem
akárki az az ember, akire én rábízom a titkaimat.
Hogy
milyen titkaim vannak nekem pontosan? Hát... Ha szeretnétek
elmesélem nektek az egyetlen és leghatalmasabb titkomat. A titkot,
amit eddig csak én tudtam, eddig csak én ismertem meg persze a
legjobb barátnőim, akik szám szerint heten vannak. Jaj,
kifelejtettem az unokatesómat, akire néha a fogadott tesómként
gondolok, néha viszont legszívesebben fejbe vágnám. De most nem
ez a fontos. Tehát? Hol is tartottam? Ja igen... A történet elején
vagyis egy olyan délutánon, amikor megismertem végre személyesen
is, Molnár Andrist és az idegesítő barátját, Kerekes Bálintot.
-Hogy
én mennyire utálom a matrózblúzt viselni. Maga a kinézete nem
lenne rossz, de az ujját egyszerűen gyűlölöm. Nem lehet feltűrni
az ujját, de én meg szeretem, ha fel van tűrve...-nyavalyogtam
anyának miután felvettem a blúzt. Ma lesz a karácsonyi műsor a
Debreceni Szent Margit Gimnázium és Kollégiumban és persze az
ünneplő ruha kötelező mindenkinek. Vagyis értsd, ha nem jössz
ünneplőbe leszidnak és mindig emlékeztetni fognak téged erre a
pillanatra.
A
Szent Margit gimit egyébként imádom. Tele van rejtelmekkel,
titkokkal, hosszú barátságokkal, aranyos szerelmekkel, meg persze
reménytelenekkel is, de az egyik legjobb a suliba, hogy tele van
helyes fiúkkal. Mármint ezek most a diákélet fontos elemei. Az
iskola amúgy elég klassz, persze rengeteg tanulnivalónk van, de
elég jó átlagom van. Egyedül az angol megy nehezen, pontosabban
közepesre állok belőle. Nyugatassatok meg, hogy az még jó? Ugye
igazam van?
-Szerintem
meg jól áll neked a matrózblúz-motyogja anya, miközben beköti a
kis masnit a mellkasomnál.
-De
akkor is-morogtam.-Annyira fura vagyok benne, így
sohasem...-Hirtelen elhallgattam.
-Mi
sohasem?-kérdezett vissza anya mosolyogva. Tudta már nagyon jól,
hogy hogyan folytatódik ez a mondat.-Hogy sohasem fogsz tetszeni
senkinek? Pontosabban Andrisnak?
-Anya-kiáltottam
rá, miközben mégegyszer utoljára megigazítottam magamon térdig
érő szoknyámat és felvettem a telitalpú cipőmet.
-Dehát
nagyon jól tudod, Anabella, hogy ez nem így megy-mondta anya komoly
hangon. Ha a teljes keresztnevemen szólított, akkor már régen baj
volt. Mindig csak akkor hívott Anabellának, amikor nagyon kiakart
oktatni.-A fiúk nem olyanok, hogy percről-percre esnek szerelembe.
Amúgy meg nem a múltkor mesélted,hogy ez a gyerek egy nőfaló és
minden lánnyal flörtöl?
-De
igen.
-Akkor
meg mit akarsz tőle?-értetlenkedett.
-Anya,
te tudhatnád a legjobban, hogy nem olyan könnyű elfelejteni egy
fiút, aki tetszik neked.
-Ezt
tudom. De nem szabad minden fiúba beleszeretni és ha ő nem
érdeklődik irántad el kell engedned őt, amilyen gyorsan csak
tudod-magyarázta, mintha valami pszichológus lett volna.
-Bella-kiáltotta
apa, aki már a bejárati ajtónál várt rám.-Gyere, haladjunk,
mindjárt lekésed a buszt.
Gyorsan
magamra kaptam fekete pulcsimat és meleg kabátomat, majd egy
anyának adott puszi után elindultam ki apához. A kocsiban persze
megígértette velem, hogyha dogát írok, akkor az jól fog
sikerülni és persze százszor rákérdezett arra, hogy tanultam-e.
-Apa-forgattam
a szemeimet.-tudod nagyon jól, hogy tanulok.
-Akkor
jól van.
Újból
megforgattam a szemem. Apa mindig is azt várta tőlem, hogy
tanuljak, mégis mindig azt mondta, hogy magam miatt tanulok, a saját
felelőséggemre. De tudtam nagyon jól, hogy nem örült a hármas
dolgozatoknak vagy feleléseknek, én pedig mindig az alábbi
magyarázatok egyikével békítettem ki:
1.-A
tanár nem magyarázta el, akkor szerinted, hogy tanuljam meg?
2.-Nem
voltam ott az órán, mert hiányoztam és emiatt lett rossz. Tudod
nagyon jól, hogy nekem akkor jó, ha ott vagyok az órán.
3.-Ezt
nem értettem, de rajtam kívül senki más, akkor szerinted miért
lett ilyen rossz?
Na
kb. ez megy nálunk, amikor rossz jegyet viszek haza és
magyarázkodok miatta. Apának erre egyetlen válasza szokott lenni:
-Tanuljál-jelenti
ki ilyenkor és közben parancsolóan rám néz.-Nem veszem le a
fejed. És nem érdekelnek mások, hogy tanulnak, csak te tanuljál.
Sóhajtva
adtam egy puszit az arcára és elköszöntem tőle, majd kipattantam
a kocsiból, hogy beálljak a buszmegállóba. Fekete nadrágot
vettem fel, mert borzalmasan hideg volt és még nem lett volna jó
ötlet rögtön szoknyát venni fel, hiszen a december az egyik
leghidegebb hónap.
A
busz megállt előttem és én felléptem, miközben egy szabad
helyet kerestem magamnak. A régi osztálytársaim mögött és
persze az unokatesóm mögött volt egy hely, így oda dobtam le
magam, majd feltettem magam mellé a táskám, hogy a régi
barátnőmnek is foglaljak helyet, miközben már is kerestem elő a
füllhallgatóm, hogy még véletlenül se kelljen meghallgatnom az
előttem ülő fiúk biológiai eszmecseréjét.
Hogy
miről beszélhettek azt nem tudom, de nagyon nem is érdekelt, az
alapján amit hallottam. Olyan dolgokat tudnak, amikre jelen
pillanatban nem is voltam kíváncsi. Jobban idegesített az, hogy ma
öltönyben látom Őt.
-Mi
újság?-fordult hátra az unokatesóm, Tomi.
Hát
mit ne mondjak... Tomival az első iskolai naptól fogva egy busszal
járok. Nagyon jó fej, meg elég sokat beszélgetünk, de van olyan,
amikor a vicceivel az agyamra megy és ilyenkor egyszerűen képes
lennék inkább leszállni a buszról vagy kirohanni a suliból.
Igen, egy suliba járunk, csak ő az 9. a osztályba jár és
matek-fizika-infó szakra, míg én 9. b-s vagyok és humán
tagozatos.
Tominak
egyébként középbarna haja van, ami általában valamiért mindig
össze-vissza van kuszálva. A magasságára pedig nem tudok mit
mondani. Igazából 9. évfolyamon egyetlen magas fiú sincs. A
legtöbben alig magasabbak tőlem. Ezzel sajnos Tomi is így van.
Kicsit alacsonyabb, talán 2-3 cm. De mindegy is nem a magasság
számít, legalábbis én sosem a külsőre megyek. Jó persze az is
számít, de a belső tulajdonságok még jobban. Ha meg tudsz érteni
valakit, akkor az az egyik legcsodálatosabb dolog a világon.
-Semmi
különös-vontam meg a vállam közömbösen.
-Még
nem írtál rá, ugye?-forgatta meg a szemeit.
-Egyszer
már megtettem, amikor boldog születésnapot kívántam neki, de nem
írt vissza, akkor minek írjak neki még egyszer?
-Mondjuk,
hogy közelebb kerülj hozzá?-mondta Tomi úgy, mintha ez olyan
természetes dolog lenne.
-Ez
nem ilyen egyszerű kedves Tomi...-suttogtam, majd bedugtam a
füllhallgatómat és elkezdtem zenét hallgatni.
A
zenei ízlésem egyáltalán nem hasonlított a korombeli
fiatalokéhoz. Nem szerettem a rockot, nem szerettem az új fajta
diszkó zenét, amit oly gyakran hívtunk “tuc-tuc” zenének. Nem
voltam oda a rappért. Nekem az a fontos, hogyha egy énekest jó
hanggal áldott meg az ég és jó dalokat énekel. A többi nem
számít. Sorolhatnám kik azok az előadók, de elég csak párat
megemlítenem ahhoz, hogy kitaláljátok az ízlésemet: Selena
Gomez, Ed Sheeran, One Direction, Bruno Mars... De meghallgatom még
Avril Lavigne, Christina Perri, Keane, Celine Dion és Kelly Clarkson
számait is.
Most
éppen a Keane egyik legismertebb dala a Somewhere only we know szólt
a fülemben és előszeretettel dúdoltam a dallamot, ami átjárta a
testem és még éreztem az ereimben is. A dallam a szöveggel együtt
olyan, mintha egy kerek egész történetet mesélnének el. A dallam
mutatja az érzelmeket, a hangulatot, a szöveg mesél, elmondja mi
történt, nyilvánvalóvá teszi a dallam mondanivalóját. Egy dal
állhat dallamból, de egy dalszöveg nem állhat dallam nélkül. A
dalszöveghez mindig kapcsolódnia kell egy dallamnak, amit
elengedhetetlen hogy ismerjünk ahhoz, hogy eltudjuk énekelni.
Váltott
a zenelejátszó és az egyik kedvenc számom következett. Több
százszor hallgattam meg ezt akkor, amikor Andrisról kiderült, hogy
egy nőcsábász-legalábbis a forrásaink szerint. Kelly
Clarkson-Because of you című dalát beállítottam ismétlésre és
behunytam a szemem. Ez a dal mindig is az erőt sugározta nekem
egy-egy rossz napom reggelén. Volt hogy állandóan ezt hallgattam,
mondjuk nem is bánom annyira, mert imádtam ezt a számot.
A
következő megállóban a régi barátnőm, Viola is felszállt.
Váltottunk pár szót a suliról, miután leült mellém, de aztán
mindketten elkezdtünk zenét hallgatni.
Kipillantottam
az üvegablakon és figyeltem a tájat. Odakint hideg volt, esős idő
volt és fújt a szél. Utáltam ezt az időt, rosszul voltam tőle.
Egyszerűen ilyenkor úgy elcsesződött a hangulatom, hogy ritka
volt az, amikor egy esős nap képes vagyok nevetni. Ráadásul
szerda volt, hét közepe, amikor a legrosszabb óraink voltak.
Mindent egybevéve rohadt rossz nap elébe nézek.
A
városba érve már látni lehetett a munkába igyekező autósok
sorát, az embereket, akik esernyővel a kezükben siettek az utcán,
hogy elérjék a helyijárat buszokat. Látni lehetett a diákokat,
akik hátizsákokkal a hátukon rohantak át az úttesten, amikor a
zebránál zöldre váltott a lámpa. És láttam, ahogy a szerelmes
párok egyetlen esernyő alatt, kézen fogva sétálnak. Néha
megcsókolják egymást, de aztán boldogan mennek tovább.
Legalább
ők élvezik ezt az esős időt. Mondjuk nekik valamilyen szinten
mégiscsak könnyebb, hiszen ott vannak egymásnak. És itt vagyok
én, akinek a volt pasija ott ül a buszon és még köszönni se
köszön neki. Komolyan én meg a kapcsolatok puszipajtások vagyunk.
Elkaptam
a tekintetem az ablakon túli világtól, amikor valaki megérintette
a vállam. Régi barátnőm biztató mosolyát láttam meg. Kicsit
közelebb hajolt és megölelt, majd leszállt az első megállóban.
Miután Viola leszállt, a mellettem lévő szabad helyre Tomi
huppant le és kihúzta a füllhallgatót az egyik fülemből.
-Miért
nem mész oda hozzá?
Újból
megforgattam a szemem.
-Tomi,
ezt már annyiszor elmagyaráztam, de úgy látom még mindig nem
tudod felfogni. Félek attól, hogy elutasít és persze attól is,
hogy nem akar velem lenni.
-De
legalább megtudnád, hogy van-e esélyed-világított rá egy
tényre, ami teljesen igaz volt, de én sosem fogok odamenni hozzá.
Van egy olyan érzésem, hogy csak megszégyenítene az egész suli
előtt. Inkább élek úgy, hogy csak bámulom, minthogy egész
iskola rajtam röhögjön. Már csak az kellene.
-Bagoly
mondja verébnek-mondtam jelentőségteljesen, mire elhallgatott.
Sajnos,
szegény Tominak bejött az egyik régi barátnőm, de a lány nem
táplált hasonló érzéseket a srác iránt, így Tominak kissé
nehéz volt a közelünkben lenni, hiszen barátnőm mégsem megy el
mellőlem, ha találkozik velem és nagyjából kb. minden nap
találkozunk vele a buszmegállóban.
-De
ez nem jó-kelt ki magából halkan.-Így vissza tudsz vágni.
-És
ez milyen rohadt jó érzés-nevettem el magam, majd felkaptam a
táskámat a vállamra és megnyomtam a mellettünk lévő stop
gombot. A következő megállónál kellett leszállnunk.
Fáradtan indultunk el a Szent Margit gimi felé. Tomi viccei reggelenként vagy lefárasztották az agyam vagy jókedvre derítettek. Jelen pillanatban borzalmas állapotban voltam és inkább csak haza akartam menni. Egyszerűen idegzetem nem volt a mai napot végigcsinálni.
A
Szent Margit gimi egy hatalmas citromsárga épület volt. Rögtön a
bejárat mellett egy kicsi szobor állít emléket iskolánk
névadójáról Szent Margitról, valamint az iskola egyik falára
egy festményt is készítettek róla. Hátborzongató, ahogy akkor
figyel, amikor kint az udvaron futunk, mintha követne a tekintete.
Maga
a suli két részből áll. Az 'A' épületben található a legtöbb
tanterem és néhány speciális labor is. Például a fizika labor
vagy a kémia labor. A 'B' épületben pedig a tornaterem, a kondi,
az öltözők, az iskola orvos, a könyvtár, még néhány tanterem
és természetesen a két infó terem. Valamint van még egy klub,
ahová én nem igazán járok be, mert ott általában vannak és nem
szeretek idegen társaságban lenni. Igazából egész klassz terem
lenne, gépek vannak benne, fotelek, egy vetítő és persze egészen
modernizált környezet van. Kényelmes.
Na
visszatérve az 'A' épületre. A mi legtöbb óránk itt van, kevés
olyan óránk van, amit a másik épületrész falai között
töltünk. Maga az épület téglalap alakú és két emeletes.
Mindkét emeleten folyosók vannak és le lehet látni az aulára.
Olyan mintha erkélyek lennének, de ezt igazából legtöbbször a
suliban galériának hívják. Legalábbis én így hallottam. Na
mindegy. Tehát a galériák miatt be lehet látni majdnem az egész
'A' épület területét és ez igazából hasznos, mert rögtön
rátudunk jönni arra, hogy hol lesz óránk. Valamint a helyes pasik
bámulása a másik ok, amiért szeretem ezt a helyet, hiszena
szünetekben csodálatos kilátásunk van.
Tomi
kinyitotta nekem az iskola bejárati ajtaját, mint ahogy mindig
kiszokta. Ez már ilyen udvarias szokás nála. Kedvesen megköszöntem
neki, majd köszöntem a portás bácsinak, aki mint mindig most is
fekete köpenyben és szemüvegében bámulta a monitort. Halkan
visszaköszönt, de mi addigra szinte már szinte az aulába voltunk.
-Ennek
a bácsinak állandóan fázis késése van-jegyezte meg Tomi.
Arckifejezése azt árulta el, hogy furcsállta ezt az egész
helyzetet. De már ismertük a portást, tudtuk, hogy mindig későn
köszön.
Halkan
felkuncogtam, miközben elindultunk az emeltre.
A
mi termünk a Tomiék mellett van. Az a-sok terme viszont ki van
díszítve, a miénk pedig szinte teljesen üres. Olyan furcsa ez
számomra. Mármint hogy a mi osztályunkon kívül, ha bármelyik
osztályra ránézek, mind összetartóak, de ránk ezt a szót
egyáltalán nem lehet használni. Elkezdtünk klikkesedni és ez
nagyon nem jó.
-Milyen
órád az első?-kérdezte Tomi, miután levágtam a táskámat a
galérián elhelyezett egyik asztal tetejére.
-Asszem
föci-motyogtam, miközben gondolkodtam.-Igen, föci. Amire szinte
megint nem tanultam.
-De
te sosem tanulsz Békési tanár úr órájára-emlékeztetett, mire
helyeslően bólintottam és otthagytam, hogy betegyem a kabátomat a
folyosón található szekrénybe. Amikor visszaértem Tomi már a
töri könyvéből tanult.
-Töri
doga első órában?-tippeltem, miközben lehuppantam a vele
szemközti padra, háttal a lépcsőnek.
Rám
mosolygott.
-Második
óra.
-Majdnem-nevettem
el magam, majd hirtelen eluralkodott rajtam a fáradtság és
lehajtottam egy pillanatra a fejem az asztalra. Az egyik fülembe
bedugtam a füllhallgatót és elindítottam a One Direction-Little
Things című számát. Az egyik kedvencem volt tőlük.
-Ugye
nem alszol? Mert kellene segítség-kezdte az unokatesóm.
-Tomi-emeltem
fel a fejem fájdalmasan. Kivettem a táskámból a töri füzetem,
majd odaadtam neki, hogy olvasgassa. Nem árt neki egy kis
művelődés.-Tessék.
Visszatettem
a fejem a padra, miután megköszönte és pihentem volna tovább,
amikor hirtelen valaki megfogta a vállamat. Annyira megijedtem, hogy
már majdnem sikítottam, de még épp időben takartam el a számat.
Nem lett volna valami jó ötlet sikítani a nulladik óra kellős
közepén. Hátra fordultam, hogy megpillanthassam ki volt az, de már
előre sejtettem. Persze, hogy Sarah tud ennyire megijeszteni.
Nemes
Sarah egy osztálytársam volt, akinek az apukája magyar volt, de az
édesanyja angol. Egyszer eljött még hozzánk, szeptemberben és a
szülei jöttek el érte. Na az anyukája kiszállt a kocsiból és
angolul beszélt nekem. Körülbelül semmit nem értettem abból,
amit mond. Persze az alap mondatok mentek, de a bonyolultabbakkal már
gondom volt. Ekkor derült ki, hogy az édesanyja nem sok mindent tud
magyarul, néhány szó és ennyi. Ezért Sarah és az apukája
fordították nekünk, amit mond, meg amit mi mondtunk. Nem csodálom,
hogy Sarah szín ötös angolból.
Az
egyéni stílusát viszont bírom. Nem fél megmutatni ki is ő
valójában. Fekete harisnya volt rajta, kék rövidnadrággal és
egy fekete feliratos pólóval, aminek nem tudom, hogy mi volt a
jelentése, de nem akartam megkérdezni tőle. Az ő stílusa, az ő
ízlése, neki kell, hogy tetszen. Rövid, vállig erő, barna haja
volt és fekete keretes szemüvege. Gyakran hordott magánál lapot,
amire vagy rajzolt vagy szövegeket írt le. Sarah már csak ilyen,
de én bírtam annak ellenére, hogy elég sok mindenben
különböztünk. Nagyon jól kijöttünk.
-Halálra
ijesztettél-motyogtam, miközben megpróbáltam lecsillapítani
eszeveszetten dobogó szívemet.
-Ez
volt a cél-mondta, majd leült mellém.-Kész az angol fogalmazásod?
-Azt
hiszem igen, de inkább hagyjuk. Tanultál kémiára?
-Igen-mondta
unottan.-Az a tanár mindig engem csesztett, amióta egyszer rossz
dolgozatot írtam neki... "Sarah tanult!" "Sarah úgy
látszik nem tanult!"-utánozta Kelemenné tanárnő hangját.
Felnevettem.-De most nem?
-De
igen-helyeseltem.
Percekig
csend vett minket körül, aztán megérkeztek a többiek is. Na
akkor sorjában mindenkit bemutatok nektek.
Kocsis
Petra és Szilágyi Bianka (alias Bia) a legjobb barátnők. Amióta
év elején megismerkedtek egymással és a két lány megtudta, hogy
ugyanaz a kedvenc énekesük és a kedvenc bandájuk, szinte
elválaszthatatlanok. Együtt járnak el koncertekre, suliban egész
nap együtt vannak és minden szünetben mellettünk állnak.
Nevetünk, tudjuk egymás titkait. Pontosabban azt is, hogy Petra
bele van zúgva a spanyol származású, Alejandroba, aki
cserediákként éli mindennapjait a 11. c osztályban.
Váradi
Vivien vagy ahogy csak mi hívjuk Vivi az egyik legjobb barátnőm.
Tudja szinte az összes titkomat és én is majdnem tudom az ő
összes titkát. Az ízlésünk sok mindenben hasonlít, egyedül
zenei téren különbözünk, de amúgy ott is van jó pár olyan
eladó, akiket mindketten szeretünk.
Vivi
egyébként olyan magas, mint én. Világos barna haja a derekáig ér
le és általában vagy összeköti vagy kiengedi. Szürkéskék
szeme van és amikor nevet kicsi apró ráncok jelennek meg a szeme
alatt. Egyébként egy évvel idősebb tőlem, de hát az szinte nem
is számít, hiszen jól kijövünk, megtaláljuk a közös hangot,
tanácsokat adunk egymásnak, meghallgatjuk egymást, együtt
tanulunk és igazából számomra csak ez számít. Az egyik legjobb
barátnőm egyike és ő is humán tagozaton van.
Vajda
Boglárka alias Bogi, szintén humán tagozatos barátnőm. Ő vele a
nyáron ismerkedtem meg, sőt még akkor, amikor meg lettek a
felvételi eredmények. Facebookon kezdtünk el beszélgetni és elég
sokszor, később találkozókat is szerveztünk és már a
gólyatábor előtt legjobb barátnők lettünk.
Boginak
hosszú, a háta közepéig érő szintén világosbarna haja volt.
Hozzá társult a türkiz színű szeme, ami nagyon szép. Arcára
általában halvány sminket tesz, de ez inkább csak alapozó és
szempillaspirál, de amúgy ennyi. Sosem szokta túlzásba vinni a
sminket és ez egy jó tulajdonság. Ő is egy évvel idősebb nálam.
Na
de még mindig nem értem a végére.
Nem
hagyhatom ki a sorból természetesen Kardos Elizát sem, akit elég
sokszor becézünk Liza becenéven. Vele is a suli előtt beszéltem
először, facebookon megkeresett és elkezdtünk beszélgetni.
Később a suliban elég sokszor kerültünk egymás mellé a
szünetekben és kiderült, hogy nagyon sokban egyezik az ízlésünk.
Ilyenek a könyvek, a zene és más egyéb. Na jó ő nem szereti az
1D-t annyira és jobban kedveli a fantasy könyveket, mint én, de
nem szabad mindenben egyezni az ízlésünknek.
Egyébként
olyan hosszú a haja, mint nekem. Derékig erő, de neki világosbarna
haja van, míg nekem kávébarna. Érdekes zöldes árnyalatú szeme
és általában kontaklencsét hord, nagyon ritka, amikor felveszi a
szemüvegét. Bár azt szokta mondani, hogy otthon sosem használja a
kontaklencsét, gondolom azért, mert a szeme elfárad egy egész
kontaklencsében töltött nap után. De egy valamiben semmi nem
akadályozhatja meg, amikor csak tud állandóan rajzol. Az élete
szinte a rajz és sosem lenne képes arra, hogy feladja. Ez olyan,
mint nekem az éneklés. Bolondulok érte.
Elizára,
Bogira és Vivire mindig számíthattam. A legjobb barátnőim
voltak, már majdnem több mint fél éve ismertem őket és annyira
megszerettem őket, hogy most már egy nap is furcsa lenne anélkül,
hogy ők nem lennének mellettem és nem hallanám, ahogy Liza minden
témából a könyveknél jut ki, nem lehetnék ott, amikor Bogi
támogat minket és felvidít akármilyen bajunk van és persze az is
iszonyat furcsa lenne, ha nem beszélgethetnénk végig a fizika
órákat Vivivel vagy nem lehetnék ott, amikor szünetekbe a
korlátnak dőlve épp valami maradandó dologról elmélkedünk.
Igen
és ennek a kis csapatnak én voltam a negyedik tagja. Hogy én
milyen vagyok? Nehéz megmondani. Gyakran hordok álarcot az emberek
előtt, ritkán mutatom meg az igazi személyiségem. Nem sok ember
látott már be a páncélom mögé.
-Bella-szólalt
meg Vivi.-nem akarom már most elrontani a kedved, úgyhogy kérlek
ne fordulj hátra.
Barátnőm figyelmeztetése ellenére, így is,
úgy is megfordultam. A lábam földbe gyökerezett, amikor
megpillantottam Őt. Mint minden fiú ő is öltönyt viselt, kék
nyakkendő lógott a nyakában. Sötétbarna haja mint mindig most is
fel volt zselézve. Fekete ünneplő cipőt vett fel és akkor tette
le a táskáját a mellettünk lévő asztalra, amikor felnéztem. És
tudjátok mi volt az egészben a legrosszabb? Az, hogy még egy
pillantást sem vetett a mi társaságunkra, pedig szinte ott ültünk
mellette.
-Úgy
érzem, hogy rohadt jó nap elé nézünk...-mondtam gúnyosan, majd
végigpillantottam a társaságomon. Felkaptam a táskámat és
besiettem a 102-es terembe vagyis a termünkbe. Már most elegem volt
ebből a napból. Pedig ez még csak a kezdet volt.
Milyen lett? Véleményeket kérek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése