4. fejezet-Music is my life.. Avagy az első próba...

Sziasztok, Szent Margit gimisek! :)

Nagyon-nagyon sajnálom az egy hetes késést, de borzalmasan sokat kellett tanulnom az év végi jegyeim miatt és még jövő héten is elég sok dolgozatot írok. Úgyhogy nem tudom, hogy jövő héten tudok-e új részt hozni. Előre is bocsánat érte és az apró hibákért is, amit ha találtok a szövegben.

Nos, a mai rész kicsit unalmas lett szerintem. Feltűnnek benne új szereplők is, akik még fontosak lesznek a történetben. :) Véleményeket kérek! :*

(És köszönöm azt az egy kommit az előző fejezethez, nagyon jól esett nekem, annak ellenére is, hogy nem tudtam ki volt az, aki írta. :* Innen is nagyon köszönöm neked.)

 4. fejezet

Music is my life...

Avagy az első próba...

Másnap délután a parkolóban állva várakoztam Lizával az oldalamon a fiúkra. A többiek már rég haza mentek, kivéve Vivi és Petra állt még ott nem messze tőlünk. Beszélgettünk és nevettünk, amikor az iskola kapuján Levi lépett ki néhány osztálytársával együtt és hangosan nevettek valamin. Amikor a fiú megpillantotta a mellettem álló barátnőmet elszakadt a barátaitól és elindult felénk. Vivi háttal állt nekik, így fogalma sem volt arról, hogy szerelmes lovagja épp felé tart. Ám az utolsó pillanatban Petra figyelmeztette, mert megfordult. Barátnőm furcsállva a helyzetet felhúzta a szemöldökét.

-Szia-köszönt neki lazán Levi egy mosoly kíséretében. A hideg ellenére ő még mindig egy kisebb vékony kabátot viselt egy kék sállal együtt.-Mi történt ma veled?

-Szia. Nem volt semmi különös-vonta meg a vállát a barátnőm közömbösen. Én pedig diadalittas mosolyra húztam a számat és összenéztem Lizával. Vivi közömbös volt hozzá és emiatt a lovagja kissé zavarba jött. Igazán örültem annak, hogy a barátnőm megfogadta a tanácsomat, és azt mutatja Levinek, hogy érte harcolni kell. Nem szabad könnyen beadnia a derekát, okosan kell játszani a lapokkal. Nem szabad túl elutasítóan viselkednie, de nem szabad rögtön elsőre igent mondania. És a következő tette is okos volt. Vivi tartózkodó mosollyal az arcán megkérdezte tőle, hogy milyen volt az ő napja. Levi hitetlenkedve elmosolyodott, majd lassan rávágta, hogy vele se történt semmi különös. Aztán megjegyezte, hogy milyen csinos ma a barátnőm.

Vivi ekkor rám pillantott, és elmosolyodott, majd újból belenézett a lovagja szemébe és megköszönte a bókot. Egy pillanattal később intett nekem, elköszönt Marostól és elindultak Petrával, de úgy látszik Levi nem nagyon akarta őket egyedül hagyni, ugyanis odaköszönt nekünk, majd a barátnőim után sietett és mikor melléjük ért újra fecsegni kezdett.

-Na úgy látszik Marosnak bejönnek a "harcolj meg az igenért" típusú lányok-jegyezte meg Liza.-Tulajdonképpen lehetne írni erről egy sztorit. Egy csöpögős love sztorit.

Akaratlanul is felnevettem.

-Hmm... Nem rossz ötlet, majd esetleg valaki megírja.

-Igen...-mondta, majd egy pillanattal később egy könyvre terelte a témát, pontosabban egy olyan könyvre, amit mindketten olvastunk.-Emlékszel abban a főszereplő csaj táncol, a srác meg kosarazott és rohadtul aranyos volt, ahogy összejöttek. Meghaltam egy-két jeleneten. Főleg amikor a két fiú bent ragadt a pincében, mert a csaj bezárta őket, a srácok pedig szétszedték a kilincset.

-Igen, emlékszem...-jegyeztem meg, majd az iskola kapuja felé pillantottam, azután pedig megnéztem a telefonomon az órát. Már tizenöt perce itt fagyoskodunk és a fiúk még mindig sehol. Lassan már úgy voltam vele, hogy inkább el se kellene mennem velük a próbára, hiszen ki tudja milyen emberek, és ki tudja mi történhetne. Egyiket sem ismerem és jobb lenne, ha nem is mennék. Vagy nem is tudom...

Kétségbeesetten kerestem egy menekülő utat, amikor megláttam a távolból egy nagyon jó fiú ismerősömet, Dávidot és beugrott valami, ami miatt talán kicsit jobban megnyugodnék.

Dáviddal kis korunk óta ismertük egymást és elég jóba voltunk. Ő nem messze lakott tőlünk, körülbelül egy utcával messzebb és igazából az egyik legjobb barátom volt a falumból. Gyakran volt nálunk és anyáék a mai napig szívesen látják őt. Megjegyzem az expasim után ő az egyetlen fiú, akinek megengedtem, hogy átlépje a szobám küszöbét. Rajtuk kívül egyetlen fiú sem léphetett be a szobámba eddig.

Dávid... Nos, magas fiú volt, tőlem is két fejjel magasabb. Már kiskorában is ilyen magas volt, ami igazából nekem tetszett. Amikor megvédett olyan volt, mintha nagy és erős lenne és meg tudna védeni mindentől, ő volt az én elő pajzsom, a megmentőm. Ha a közelemben volt, senki nem tudott bántani.

Egyébként éjfekete haja volt, kék szemekkel. Gyakran mondták a faluban, hogy úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás. Egy fél évvel idősebb volt tőlem és egy évvel fentebb járt, mint én, de én ugyanúgy a barátomnak tartottam azután is. Sosem szakadt meg a kapcsolatunk, még mindig ugyanolyan jó barátok vagyunk, annak ellenére is, hogy mostanában elég keveset találkozunk, pedig egy suliba járunk.

-Szabó Dávid-kiáltottam rá, miután észrevettem, hogy megállt a kijáratnál háttal nekem. Hangom hallatán megfordult, aztán miután észrevett, rám mosolygott és nem zavartatva magát átszaladt az út közepén. Miután elém ért szélesre tárt karokkal megölelt.

-De régen öleltem már meg a húgocskámat-szólalt meg miután eltolt magától.-Szomorú vagyok ám azért, hogy szinte már csak Facebookon beszélsz velem-vágott szomorú kiskutya képet.

-Sokat kell tanulnom-húztam el a számat.-De majd bepótoljuk. A szülinapomon-kacsintottam rá.

-Ó, abban biztos lehetsz-mosolygott bizalmasan a mellettem álló Lizára, ami miatt úgy tűnt, mintha készülnének valamire, de inkább elvetettem a kérdést, ugyanis a következő pillanatban megjelent mögöttem egy olyan ember, akitől akkor a falra tudtam volna mászni. Kerekes Bálint.

-Hercegnő, nem azt mondtuk, hogy egy embert hozhatsz magaddal?-csóválta a fejét, miközben felénk igyekezett. És akár hiszitek, akár nem egy pillanatra elakadt a szavam. A hideg levegőben jól látszódott, ahogy kifújta a levegőt. Zsebre dugott kézzel, unalmas, laza mosollyal és vastag kék kabátban igyekezett felénk. Akármennyire akartam vagy nem akartam, a térdem egy pillanatra megroggyant és még az én szemeim előtt is egy félisten látszódott, annak ellenére is, hogy volt rajta póló.

De aztán ez a mámoros állapot egyetlen kis másodperc töredéke alatt eloszlott, ugyanis Kerekes újból megszólalt, de most tulajdonképpen Dávidot kezdte faggatni, hogy ő is jön-e velünk és hangosan elmélkedett arról, hogy honnan ismerheti őt. Eközben Liza, ha jól hallottam éppen Vivivel beszélt telefonon, én pedig kezembe temetett arccal vártam arra, hogy a zűrzavar megszűnjön körülöttem.

Egy kéz érintése a vállamon ezernyi szikrát indított el a testemben. Egy darab érintése volt az, ami miatt a hangulatom csak egyre jobb lett és kedvem támadt ahhoz, hogy profi teljesítményt nyújtsak a próbájukon. Remélem a srácoknak élőbe is fog tetszeni a hangom.

Mögöttem ott állt Andris (tőle származott a rejtélyes érintés is), gyönyörű barna szemeivel és csak mosolygott rám. Erre vágytam. Vágytam rá, a mosolyára, a boldogságára. Sokáig néztünk egymás szemébe, tökéletes pillanat volt, a mi pillanatunk és én belevesztem a szemébe. Csak vigyorogtam, mint a tejbetök. Na de a szép pillanatoknak is egyszer vége lesz. Nálunk akkor lett vége, amikor meghallottam Dávid hangját.

-Haver-kezdte-örülnék neki, ha nem oktatnál ki. Azért voltam már zenekari próbán és buliba is. Ja és már bocs, hogy nekem kell ezt nyilvánvalóvá tennem számodra, de le van húzódva a nadrágod cipzárja-mondta a barátom, majd mellém lépett.

Én igazán próbáltam nem elröhögni magam, de nem nagyon sikerült, mert a következő pillanatban kitört belőlem a nevetés és a körülöttem lévő emberek velem tartottak. Bálint idegesen mordult fel, mire mi még jobban el kezdtünk röhögni, mint amennyire szerettünk volna. Szegény srácot abban a pillanatban nagyon megsajnáltam. Tiszta vörös volt az arca és nem nagyon tűnt úgy, hogy akármikor is visszajött volna az eredeti arcszíne. Tényleg megsajnáltam. Na jó, annyira nem.

-Örülnék, ha végre elindulnánk-dörrent ránk Bálint, mire mi visszafogott mosollyal néztünk rá.-Ő is jön?-kérdezett rá Dávid felé biccentve, aki kíváncsian pillantott rám.

-Ha Bella szeretné akkor...

-Szeretném..-mosolyogtam rá, mire ő viszonozta azt.

-Rendben. Busszal megyünk, rendben?-kérdezte közömbösen Kerekes.

-Nekem oké-feleltünk egyszerre Lizával, amire mi csak elmosolyodtunk, de a fiúk kissé döbbent tekintettel mértek végig minket.-Na mi van?-szólaltunk meg újra a barátnőmmel.

-Ez ijesztő volt-rázta meg a fejét Bálint. Ő elindult egyedül, zsebre dugott kézzel előttünk egyetlen szó nélkül. Vele ellentétben Andris mellettem lépkedett a sort zárva, míg Dávid és Liza előttem hangosan beszélgettek valami új fantasy könyvről, amit mindketten el akarnak majd olvasni. Néha elmosolyodtam a lelkesedésükön. Ők tulajdonképpen most beszéltek először. Persze ha a folyosón találkoztam Dáviddal megálltam egy kicsit beszélgetni vele vagy ha siettem természetesen még akkor is ráköszöntem. Lizáék tulajdonképpen innen ismerték őt, de ők sosem beszéltek vele csak pár szót. Most viszont láttam, ahogy Liza egészen jól elbeszélget vele, sőt nagyon jól kijönnek egymással. Netalán azt is megkockáztattam volna, hogy bejönnek egymásnak, de erre nem vettem volna mérget.

Mellettem Andris idegesen megköszörülte a torkát.

-Khmm... Ő a pasid?-mutatott elég feltűnően Dávid irányába, aki még mindig Eszterrel beszélgetett.

Ugye nem az történt, amire gondolok? Andris féltékeny Dávidra? Arra a Dávidra,-akiről ugyan nem tudja-de szinte a testvérem? Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy napok alatt ekkorát fordul a világ körülöttem? Hetek ezelőtt még csak reménykedhettem abban, hogy valaha a közelembe jön, de most éppen a bandájukat megyek meghallgatni, akikkel lehet, hogy együtt fogok zenélni. Komolyan mondom ez az egész olyan, mintha egy valóságos álom lenne.

-Szerinted mi együtt járunk?-kérdeztem akadozva, miközben alig bírtam rávenni magamat, hogy lábaimat egymás után a földre helyezzem. Szó szerint úgy remegtem, mint a kocsonya.-Szerinted, ha együtt járnánk akkor nem itt lenne mellettem és fogná a kezemet? Tudod a párok azt szokták.

-Hát persze-bólintott még idegesebben, majd elmosolyodott és megrázta a fejét.

-Miért mosolyogsz így?-kérdeztem rá, miközben a kabátomat összehúztam magamon.

-Semmiért-motyogta hitetlen mosollyal, majd nem szólalt meg többet. De az az idióta mosoly nem tűnt el az arcáról. Olyan nyugodtnak és boldognak látszott, hogy inkább nem zavartam meg. Arcvonásai kisimultak a hideg ellenére is és olyan... Másnak tűnt, mint a suliban. De lehet, hogy csak én képzeltem bele ezt az egészet. Nem tudom. Mégis sokkal lazábbnak tűnt, mint a suliban, és ez egy jó pont volt a szememben, hiszen mindennél jobban szerettem a laza és őszinte, önmagukat adó embereket.

Boldog mosollyal az arcomon baktattam a többiek után, szememmel a földet bámulva lépkedtem. Bálint még mindig nem foglalkozott egyikünkkel se, inkább nagyban telefonált valakivel. Nos talán a barátnőjével? Vagy van egyáltalán barátnője? Hmm... El tudja valaki viselni ezt az arrogáns? Na jó, én is el tudnám viselni, hiszen nem tagadom jól néz ki, de a viselkedése nem megfelelő egyetlen lány számára sem. Ki tudna megmaradni egy olyan fiú mellett, aki szinte meg sem szólal, inkább a telefonját nyomkodja, mogorva és közömbös? Senki. Ezért taszítja el magától az összes lányt. Vajon ilyen volt mindig is vagy valami miatt megváltozott? Talán előtte kimutatta a valódi, jó énjét?

A buszmegállóban azon próbáltam gondolkodni, hogy Andris és Bálint mióta zenélnek, és hogy Bálint milyen a haverjai társaságában. Talán ott már tényleg az igazi énjét mutatja meg.

-Mennyi innen az út?-kérdeztem idegesen, miközben arra vártam, hogy azt mondják, hogy rövid. A fűző miatt nem igazán szerettem a hosszú utakat, hiszen eléggé elfáradtam benne és kényelmetlen is volt.

-Kb. fél óra-vonta meg a vállát Andris.-Igazából az egyik bandatársunk garázsában szoktunk gyakorolni.

-Mióta vagytok együtt a bandával?-kérdezte Liza kissé előre hajolva, hogy hallhassa miről beszélünk.

-Hmm... Körülbelül 3 éve. Talán-motyogta Bálint maga elé bámulva.

-És mi a nevetek?-A barátnőm úgy látszik nagyon érdeklődő volt a mai napon.

-After Day-mondta Andris, de több kérdésre nem jutott időnk, ugyanis a sárga helyijárat busz begurult a buszmegállóba és mi elindultunk az ismeretlen felé, pedig nem is tudtuk, hogy ez lesz életünk egyik legjobb délutánja...

Egy kisebb családi ház elé értünk. Sárga színű ház volt, apró ablakokkal és virágos kerttel, ami nyáron biztos nagyon gyönyörű. Az udvaron egy nagy golden retriever szaladgált, gyönyörű volt. A háznak volt még egy kis terasza, amin keresztül mentünk be a garázshoz hátra. És ami a legérdekesebb volt, a kapu nyitva volt és mi csak úgy semmi csengő vagy jelzés nélkül beléptünk egy-számomra-idegen portára. Hmm... A fiúk nem zavartatják magukat.

-Nos ez a ház Gergő szüleié, ő nála szoktunk összejönni gyakorolni-magyarázta Andris, majd udvariasan kinyitotta előttem az ajtót.

-Sziasztok-léptünk be a garázs ajtaján. A srácok, akik bent voltak, mind ismeretlenek voltak számomra, kivéve egy embert, Nagy Gergőt. Gergőről eddig ugye még nem meséltem? Jól gondoltam. Nos, Nagy Gergő szintén a 12. d tanulója, minta diák, aki ügyesen gitározik és rohadt jó hangja van. Meg kell mondjam az egyik utolsó órám elmaradt és kimentünk Vivivel hátra a tesiteremhez. Arra viszont egyikünk sem számított, hogy pont abban az órában volt a 12. d-nek tesi órája. Mondanom sem kell Vivivel egész végig a fedetlen mellkasú, pontosabban félmeztelen pasikat figyeltük, ahogy hátul a pályán fociztak. Izmos karok, kockás has és eszméletlen felsőtest... Hmm...

Na de visszatérve Gergőhöz, ő nem tesizett, hanem nem messze tőlünk az egyik barátjával zenélgetett. Nagyon klasszak voltak, szívesen elhallgattam volna őket. A két gitár hangja összecsengett, és egy dallamot képeztek, amire hol ő, hol a másik fiú énekelt rá, akit nem ismertem, de abban biztos voltam, hogy az osztálytársuk. Ami viszont a legjobban tetszett abban, ahogy játszottak, hogy egymásra voltak hangolódva és-tapasztalatból beszélek-ez a zenészeknél az egyik legfontosabb dolog.

Egyébként Gergő helyes srác volt. Baba kék csillogó szeme volt és szőkésbarna tüsis haja, amivel biztos a legtöbb lányt elvarázsolta. A testvére, Zsófi is hasonlított hozzá. Mindkettőjüknek nagyon szép hangja volt, bár Zsófiról tudtam, hogy elég visszafogott lány, nem tudna kiállni a nagy tömeg elé. Ellenben a tesója már egy videót is megosztott az Instagram fiókján, ahol éppen gitározik. Eszméletlen jól játszik, emiatt kapott több ezer lájkot. Mivel én is énekeltem, kritikus szemmel néztem végig az alig egy perces kis videót, de a végén semmi rosszat nem tudtam a produkciójára mondani, már amennyire érték a zenéhez.

Beljebb léptem a kis garázsba, és türelmesen megvártam, amíg a két srác mindegyik haverjának köszön. Körbe pillantottam a szobában. Természetesen a zenéhez szükséges összes kellék megtalálható volt itt ebben a kicsike helyiségben. Dobfelszerelés, gitárok, szintetizátor, mikrofonok, kábelek és persze számítógépek, amiken gondolom a dalaikat veszik fel. De láttam a szobában egy falra felszerelt parafatáblát, amin vázlatok voltak gondolom a bandájuk logójáról. A srácok az idevezető úton elmondták, hogy mi a neve a bandának és hogy milyen zenéket játszanak. Rolling Stonestól kezdve Rihannán át a legtöbb féle stílusban játszottak. Egy ilyen bandában szívesen fogok énekelni.

-Nos, akkor bemutatom a bandát-mosolygott Andris.-Szerintem Gergőt már látásból ismered, a dobosunk hátul pedig Gergő tesója, Tibi.

-Szia-köszöntem neki, és Liza is követte a példámat, míg Dávid lekezelt vele férfi módjára. Ezt a tulajdonságát mindennél jobban szerettem Dávidban. Közvetlen volt, és egyszerűen csak önmaga. Sosem feszengett, mindig laza volt.

-Nos, akkor hallgass meg egy-két számot és akkor utána mondd meg, hogy szeretnél-e az énekesnőnk lenni-javasolta Gergő, mire bólintottam és leültem a garázsban elhelyezett szürke kanapéra. Mellém pedig Liza és Dávid huppant le.

Gergő beállította a gitárját, Tibi megforgatta párszor a kezében a dobütőt, Andris beállt szintetizátor mögé, miközben Bálint megigazította a mikrofont az állványon és felkapta a gitárt. Aztán még mindannyian egyetlen pillantást vetettek rám, majd egymásra, és elindult egy rock dal, amit nem ismertem. Nem volt rossz zene, de nem ezt akartam volna folyamatosan hallgatni. Egyébként kifejezetten jól szólt. Sőt nagyon jól és ami a legjobban meglepett, Bálintnak rohadtul jó hangja volt. Ez az első dalukban nem is nagyon látszott, de a második dal Ed Sheeran-Thinking out loud című dala volt, amiben Bálint hangja úgy csengett, mint a legszebb hangszerek összjátéka. Évek óta nem hallottam ilyen különleges hangot. Teljesen elbűvölt. Kellemes volt, mint egy hegedű hangja vagy mint a zongorán leütött hangok gyönyörű hangzása. De nem volt még elég, hogy nagyon jól énekelt, a gitárjátéka is különleges volt. Különleges és magával ragadó. A dal végén mosolyogva összenéztek, majd Bálinton kívül mind rám pillantottak, de én ennek ellenére őt néztem döbbent tekintettel, ahogyan senkivel nem foglalkozva lerakja a gitárját a tartó állványra.

-Nos-köszörülte meg a torkát Andris.-hogy tetszett?

-Hmm... Nagyon jók vagytok. A hangzásotok nagyon jó-jegyeztem meg, miközben elsétáltam az egyik gitárig. Otthon pontosan ebből a márkából volt gitárom. Ismertem ezt a márkát és szerettem is.-Nagyon jól játszotok a hangszereken és le vagyok nyűgözve. Klassz volt!-mondtam, de magamban hozzátettem azt is, hogy Bálint hangja döbbentett le teljesen. De a következő pillanatban megbántam, hogy ezt gondoltam.

-Akkor légyszi mondd el, hogy akarsz-e velünk zenélni vagy sem-morgott rám.-Nem kérünk a nyalizásból.

-Bálint-szólt rá komolyan Tibi.-Ez már azért kissé túlzás, haver.

-Egyetértek-mordult rá idegesen Andris.-Haver, vedd vissza magad.

Bálint emiatt már befogta a száját, de mérges tekintettel pillantott végig a társaságon. Hogy lehet, hogy ez az ember ugyanaz, aki az előbb énekelt? Képtelen vagyok elhinni. Olyan aranyosnak tűnik, de közben egy tuskó.

-Na mi a válaszod?

-Nekem tetszik-vontam meg a vállam.-Ha nektek megfelel egy olyan lány, aki szinte csak otthon, magától tanult énekelni, akkor én benne vagyok.

-Nem is azt várjuk el, hogy zenei tagozatos iskolába járva ismerd azt a... Viulonkulcsot-mondta Tibi.

-Az violinkulcs-suttogtam kétségbeesetten. Egyre jobb dolgok derülnek ki itt ma este.

-Ja, az-bólintott egyetértően.-Nos nem várjuk el azt, hogy ezt tudd, csak jó hangod legyen-kacsintott rám.

-Tényleg játszanál valamit nekünk?-kérdezte Andris mosolyogva.

-Hát.. Talán-nyögtem ki feszülten.

Andris ellentmondást nem tűrően felkapta az egyik akusztikus gitárt és felém nyújtotta. Kétségbeesetten nyúltam érte, hiszen mások előtt sosem gitároztam, mindig otthon a szobám négy fala között pengettem a gitárhúrokat. Számomra megnyugvást jelentett az, hogy a játékomat csakis én és a szüleim hallották, ha egyáltalán akkor gyakoroltam, mikor otthon voltak. Akármikor kiálltam volna énekelni, de azt, hogy gitáron játsszak le valamit emberek előtt... Túl sok lett volna nekem. Így is ideges voltam minden miatt, most még az miatt is feszültté váltam, hogy a jó hangokat fogjak le a gitáron.

Nos, leültem az egyik székre és belekezdtem.

Egy nem nagyon ismert dalt választottam a gondolatomban, ami még elég könnyű is volt. Ez Sofi de la Torre-Recognise me című száma pont megfelelő első bemutatkozásnak. Kifejezetten szeretem ezt a dalt és a szövege is jó volt. Könnyű volt és szép. Imádtam énekelni. Miután eljutottam az első versszak végére, fel mertem emelni a fejem. A tekintetem először Liza kékeszöld szemeivel találkozott, akinek arcán kedves mosoly terült el. Mellette a kanapén helyet foglaló Dávid is nagyon szurkolt nekem, ahogy Andris is. Tibi a lábával dobolta a ritmust, Gergő pedig mosolyogva bólogatott. Bálint pedig... Bálint állt a helyén és maga elé meredt. Nagyon furcsa volt, ahogy csak állt ott, és még meg sem mozdult szinte. Olyan volt, mintha valami miatt képtelen lenne kifejezni azt, hogy mit gondol. Olyan volt, mintha kénytelen lett volna arra, hogy álljon ott és ne szólaljon meg. Vajon mi feszélyezte ennyire? Mi gátolta ennyire abban, hogy kifejezze a gondolatait?

Percek múlva a dalnak vége lett. Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóságig énekeltem volna, pedig csak pár perc volt. Semmi több. A kezem lecsúszott a gitárhúrokról és a gitár nyakáról. Leraktam az állványra, majd feszengve felálltam a székről.

-Nos, még mindig ugyanolyan jó hangod van-jegyezte meg Dávid. Sosem szerettem, ha nagyon sokat dicsértek. Annyira azért nem voltam jó, hogy az egekig magasztaljanak, hiszen semmi különleges nincs a hangomban...

-Hűha-jegyezte meg Tibi kissé döbbenten.-Tök jó hangod van. Nekem nagyon tetszett. Olyan furcsa mély hangod van... Hogy is szokták ezt mondani?

-Torokhang-suttogta Bálint, miközben lehuppant az egyik fotelba.-Torokhangja van, ami igazán ritka az énekesnők körében.

-Pontosan-helyeselt Andris.-Nos akkor benne vagy?

Végignéztem a kis társaságunkon, akik az én válaszomra vártak. Egyedül Bálint volt az, aki a földet bámulva ült a fotelben. Ő így várakozott. Egy átlagos fiúnak tűnt, aki csak egy fotelben üldögél, de mégis olyan érzésem támadt, ha ránéztem, mintha titkolt volna valamit. És ez az arrogáns fafej külső csak megtévesztés és álca. Én ezt láttam, de biztosra nem tudtam volna mondani.

Egy ideig még gondolkozhattam volna, de nem kellett semmit átgondolnom, hiszen tudtam mit akarok, tudtam mit várok és tudtam mit szeretnék. Tudtam, hogy nekem erre igent kell mondanom. Arra viszont nem jöttem rá, hogy ezt a szívem akarta vagy a tudat, hogy Bálint titkol valamit és én tudni akartam mit. Fogalmam sincs mi volt az, amire arra vitt, hogy a következő pillanatban igent mondjak, de megtettem és így hivatalosan is az After Day tagja lettem.

"Can you recognise me..."-Sofi de la Torre