Először is szeretném megköszönni a 350 oldalmegjelenítést, nagyszerűek vagytok :)) És szeretném azt is megjegyezni, hogy oldalt tudtok feliratkozni a blogra is.
Nos, eljött a nyári szünet, könnyebb lesz megírni a részeket, így talán egy héten két rész is felkerülhet, de ez majd a jövő zenéje. Egyenlőre azonban itt van a következő rész, ami remélem tetszeni fog nektek. A kövi rész nem tudom mikor lesz, de mindenképpen valamikor a jövő héten. :)) Addig is mindenkinek kívánok nagyszerű nyári szünetet! :* :)
Skyler Brooks:)
5. fejezet
Mysterious feelings...
Avagy az első értelmetlen érzés iránta...
Előítéletekkel volt tele az iskola. Pontosabban olyan előítéletekkel, amik rólam szóltak. Pletykák keringtek rólam és a fiúkról. Senki sem tudta, pontosan miért voltam náluk a próbán, emiatt a Szent Margit gimiben szó szerint kitört a forradalom.
Az iskola diákjai folytonosan arról beszéltek, hogy összejöttem valamelyik fiúval. A lányok többsége azzal foglalkozott, hogy lenézzen engem, hiszen Andris, Bálint és Gergő az iskola legjobb pasijai közé tartoztak és persze minden lány oda volt értük. Viszont azon kissé elcsodálkoztam, hogy a lány WC-ben mit lehetett meghallani. A barátnőim folytonosan azzal jöttek hozzám, hogy az előbb pont arról hallottak két lányt beszélni, hogy milyen már az, hogy egy kis kilencedikes jön össze egy tizenkettedikessel. És hol azt hallottam, hogy Gergővel vagyok, hol azt, hogy Andrissal vagyok, hol azt, hogy Bálinttal járok. Nos jó volt ez hallgatni három napig.
Aztán a harmadik napon reggel, feltűnt valami. A folyosón plakátok hirdették a farsangi bált, ami éppenséggel a jövő hét végén, pénteken lesz. Viszont a bálra nem volt zenekar, és a plakát utolsó soraiban felhívás volt arra, hogy bandát keresnek a szervezők.
-Hmm... Énekelhetnél magadba is-javasolta mellettem Tomi, mikor megálltunk reggel az egyik plakát előtt.
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Már egy zenei bandába tartozom, egyedül nem akarok fellépni, nehogy megbántsam őket-ráztam meg a fejem.
-Ezt megértem, de...
Ekkor megszólalt az üzenetet jelző csipogás. Tomi furcsállva a helyzetet kivette a táskájából a mobilját, majd megnyitotta a rejtélyes üzenetet. Kíváncsi természetem miatt én a válla fölött tekintettem a telefon képernyőjére. És lehet, hogy engem sokkal jobban sokkolt ez az egész, mint a szintén üzenetet olvasó Tomit.
Az üzenet küldője Vigh Rebeka volt. Az a lány, aki tetszett Tominak, és az a lány, aki egy jó barátom volt. Egyszer találkoztunk egy versenyen és összebarátkoztunk. Azóta tartom vele a kapcsolatot. Viszont ami az egészben furcsa volt, hogy Rebeka pár hónappal ezelőtt, mikor beszéltem vele Tomiról, azt állította, hogy nem szeretne vele lenni. Most meg akár hiszitek, akár nem, megkérte Tomit, hogy menjen el vele valahová.
-Na ez jó-mosolyogtam még mindig kissé döbbenten.
-Igen-mondta, majd arra készült, hogy eltegye a telefonját a táskájába, de én kikaptam a kezéből és elkezdtem volna pötyögni, ha vissza nem veszi tőlem.-Hé, mit akartál írni?
-Talán azt, hogy elmész vele mondjuk sétálni vagy valami-forgattam meg a szemem.-Tudod randira.
-És mi van ha nem akarom?-tette fel a kérdést.
-Akkor én foglak fejbe vágni a fűzőmmel. De tudd, hogy akkor le kell menned az orvosiba kivizsgálásra, amit gondolom nem szeretnél.
-Értettem, főnök asszony-nevetett fel Tomi, majd visszapötyögte a válaszát a lánynak, majd eltette a telefont.
Nem akartam közbe avatkozni a szerelmi életükbe, de ha tetszenek egymásnak (ezek szerint Rebekának is tetszik Tomi) akkor nem árt randizniuk, nem? Elvégre megpróbálják, elmennek, ha nem jól sikerül nem járnak, ha jól sikerül összejönnek és meg van oldva. Nem nagy probléma. Legalábbis szerintem.
Nos, az viszont már elég komoly baj volt, hogy a következő pillanatban elment mellettem két felsőbb éves lány, aztán valamelyikőjük mégis visszalépett ahhoz az asztalhoz, ahová az előbb Tomival leültünk. A lány megállt mellettem, majd hosszan nézett rám, mintha ki akarná deríteni, hogy jól látja-e azt, amit lát. Egy pillanattal később összenézett a barátnőjével, majd újra felém fordult.
-Szia, te vagy Molnár Andris barátnője?-kérdezte, aki távolabb állt tőlem.
-Helló, ööö... Nem, én a bandájuk énekesnője vagyok.
-Akkor Kerekes Bálinttal vagy együtt?-kíváncsiskodott a mellettem álló. Sóhajtva megforgattam a szemem. Naponta hallottam ezeket a kérdéseket úgyhogy már nem volt meglepő, hogy ma is meg kellett hallgatnom őket. Nagyon idegesítő volt már.
-Nem. De nem jutott el hozzátok az információ? Mert szinte naponta legalább hatvanszor mondom ezt el mindenkinek-mondtam, majd szomorúan felálltam.-Nem járok egyikkel se együtt, én csak egy átlagos lány vagyok, aki zenélni és énekelni akar.
Ezzel otthagytam őket, elköszöntem Tomitól és egyenesen bemenekültem a termünkbe, ahol mint kiderült nem lesz óra. Nekem ugye meg nincs első órám. Úgy döntöttem a következő egy órámat az osztályterem négy fala között fogom tölteni. De igazából cseppet sem bántam, hiszen miután bedugtam a fülesem és elindítottam a zenét, kikapcsolt az agyam és semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy most lesz egy kis nyugalmam.
Igazából fogalmam sem volt hogyan, de eszembe jutott egy ötlet, ami talán jó lett volna. Szerettem volna benevezni a bandát a farsangi bálra, hogy kipróbálhassuk magunkat közönség előtt, de jóformán másfél hetünk lett volna gyakorolni. Az nagyon kevés, de talán sikerülne. Ha sikerült egy dalszöveget tíz perc alatt bemagolnom, akkor ez is menni fog. Simán. Legalábbis remélem. De ha be is nevezném magunkat: hogyan vigyük el a felszerelést? Meg tudnánk oldani a hangszerek és a technikai dolgok ideszállítását? A hangtechnikát? És ami a legfontosabb volt: muszáj volt megismertetnünk a bandánkat a Szent Margit gimivel. Mert ha idejövünk és nem fog tetszeni nekik a zenénk, akkor fölösleges lenne jelentkeznünk. Nem igaz?
Először is ki kell dolgozni egy részletes tervet. Fel kellene venni néhány demó felvételt, meg néhány videót. A zenék alá be kellene vágni a képeket, majd az egészet feltölteni egy közösségi oldalra. És kész is lenne. Talán meg is tudnánk oldani. A fiúk meg tudnák szervezni ezt az egészet, már csak arra kellene rájönnünk, hogy hova töltsük fel.
Hmm... ez nem is rossz ötlet. A fiúk ugyan bele mennek majd? Hátha. Hiszen erre vártak. Engem is azért vettek be a bandába, hogy fellépésekre járhassanak (legalábbis a próba után ezt mondták nekem), meg azért mert szerintük jó hangom van. Nos, hát... Na mindegy.
Körüzenetet írtam a fiúknak, hogy ma szeretnék beszélni velük, amire azonnal jöttek a válaszok és én eldöntöttem, hogy szünetekben megtervezem az egészet. Neki is kezdtem.
A következő szünetben Vivi élménybeszámolóját hallgattam a Levivel eltöltött sétájukról. Néha felnevettem egy-egy érdekesen megfogalmazott élményen (mint például: "nos csak mosolygott és én akkor rögtön kihaltam"), valamikor komolyan bólogattam (pl: "át kell gondolnom néhány dolgot mielőtt újból beszélnék vele") és amikor azt kezdte ecsetelni, hogy milyen gyönyörű szép a szeme, csak mosolyogva ráztam a fejem. Menthetetlen volt. Menthetetlenül szerelmes.
Bár senki sem tudta, de a kezemben tartott összehajtogatott kis papíron egy kidolgozott terv szerepelt a farsangi bállal kapcsolatban. Nos, már csak az volt hátra, hogy a fiúk beleegyezzenek és elkezdődhetett a szervezés, amit még most hétvégén muszáj lesz megcsinálnunk.
-Sarah-kiáltottam a barátnőm felé, aki a korlátnál állt. Fekete szemüvegét fentebb tolta az orrán, majd elindult felénk. Leült a padhoz, összekulcsolta az ujjait és halál komoly képpel próbálta lejátszani a segítő nő szerepét. Határozottan ment neki.
-Miben segíthetek, kisasszony?-kérdezte. Vivi és Liza elmosolyodott.
-Nos, segítséget szeretnék kérni. Mivel benne vagyok az After Day nevű bandába és mivel terveinkbe vannak a koncertek, fellépések, kellene nekünk egy logó. Ezért arra gondoltam, hogy te és Liza összehozhatnátok valami jó témájú logót.
-Ez tök szupi-lelkesedett Sarah, majd fogta a ceruzáját és rögtön vonalakat húzott a papírra. Honnan került ide ceruza és papír? Na jó, ezt úgy gondolom sosem fogom megtudni.-Gyere, Liza, alkossunk valami szupert az After Daynek.
Ezzel ők belemerültek a papírjuk világába, Vivi pedig a papírjuk felé hajolva nézte a remekmű elkészítését. Én pedig elindultam abba a terembe, ahová eddig nem is mertem belépni. A 116-os terembe. Kopogás nélkül léptem be a terembe és ott találtam az egész 12.d-s osztályt. A fiúk többsége a pad tetején, vagy a tanári asztal tetején ültek, de voltak, akik a székükön ülve nyomkodták a telefonjukat. Kockák-motyogtam magamban, majd megforgattam a szemem.
Néhány lány mosolyogva integetett vagy biccentett nekem, valószínűleg ők kedvesnek tartottak. Viszonoztam a gesztusukat. De rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, amikor a többi lány pillantásai szinte megöltek engem. Gyorsan, lesütött szemmel léptem oda az utolsó sorban ülő Andrisékhoz.
Andris felállt és két puszival üdvözölt, az arcom bal oldalán kissé tovább tartotta ott a száját, ami miatt kissé elpirult. Gergő szimplán rám mosolygott, míg Bálint csak morgott valamit nekem az orra alatt. Hmm... Kedves.
-Nos mizu? Mi az a hirtelen jött ötlet?
-Gondolom láttátok a farsangi bál plakátját... Bandát keresnek és gondoltam, jelentkezhetnénk... Mármint ez csak egy ötlet és nem muszáj...-mentegetőztem.
-Nyugodj már meg-nevetett fel Andris, majd közelebb lépett hozzám és karját átvetve pillantott le rám.-Mi benne vagyunk, sőt kitaláltad a gondolatunk is, mivel ezt mi is szerettük volna megbeszélni veled. Meg tudod tanulni azokat a dalokat, amiket felírtunk ide a lapra?-nyújtotta felém a listát. 5 órás dallistát válogattak össze, amiben elég sokat szerepeltem vagy magamban vagy duettel valamelyik fiúval. Azt is észrevettem a kinyomtatott lapon, hogy Bálint és Gergő fogja a legtöbbet énekelni, meg ugye én. Andris és Tibi neve nem is volt felírva.
-Szerintem menni fog. Viszont a hétvégén elmennék akkor hozzátok gyakorolni, mert meg kellene nézni a duettek és az egyéni számok hangnemét.
A fiúk mindannyian benne voltak, így megbeszéltük, hogy pénteken suli után a fiúkkal együtt kisétálok Gergő házához. Csak akkor még nem tudtam ki fog elkísérni...
Eljött a péntek is, és én a lányok társaságában álltam az iskola előtt. Már nem volt nagy hideg, de még mindig érezni lehetett a decemberi hó utáni hűvös levegőt. Összébb húztam magamon a kabátomat, miközben szinte már vacogtam a vastag szövetkabátomban is. Egyszerűen kedvem lett volna ahhoz, hogy hazamenjek, de megígértem a fiúknak, hogy összehozzuk a jövő heti fellépést úgy, hogy tökéletes legyen.
A fiúkat nem láttam sehol, ezért bekapcsolódtam a lányok beszélgetésébe, amiben azt vitatták meg, hogy milyen nehéz lesz az irodalom dolgozat. Én éppen azt ecseteltem, hogy ofő biztos nem tesz bele nehéz kérdéseket tíz oldalnyi anyagról, amikor... Amikor kilépett a kapun.
Egyedül volt. Lazán a vállára vetette a táskáját, fekete bőrkabátját éppen akkor cipzározta össze, mikor a zebrán átkelt a mi oldalunkra. De még így is láthattam fehér pólóját, ami nem takarta el kockás hasát és izmait. Sztreccses farmernadrágot vett fel és egy fekete tornacipőt. Nos tényleg rossz fiúsnak nézett ki, főleg akkor, amikor beletúrt a hajába. Fél pillantásokkal illetett engem, és amikor beleharaptam az ajkamba, kacagva sütötte le a szemét, majd megrázta a fejét.
Egy pillanatra kihagyott egy ütemet a szívem, de aztán újból elkomorodtam.
A tekintetem találkozott az övével, amikor mellénk ért, és észrevettem, hogy a szemében az ürességet, a fájdalmat. Eddig sosem vettem ezt észre, talán azért sem, mert sosem nézett bele a szemembe, mindig kerülte a tekintetem, ezért sosem vehettem észre azt, hogy mennyire szomorú a pillantása. Vajon miért viselkedik ilyen elutasítóan? Mi fájhat neki ennyire?
-Most én foglak elkísérni Gergőékhez-suttogta, mire a lányok meglepődve öleltek át egyenként engem, majd elköszöntek tőle és elindultak. Mi pedig elindultak a másik irányba, sétálva. Tehát nem busszal fogunk menni.
Kellemetlen csend támadt közöttünk, és egyikünk sem szólalt meg. Néztünk mindketten magunk elé és egyikünk se mert megszólalni. Még mindig fáztam, de nem volt kedvem erről a mellettem áll fiút is tájékoztatni, így próbáltam nem vacogni. A következő 10 perc azzal telt, hogy egymás mellett sétáltunk csendben, de aztán, mint aki megérezte a közénk beálló kínos csendet, megszólalt.
-Sajnálom-kezdte Bálint.
-Mit?-kérdeztem rá, hiszen nem is értettem miért beszélt hozzám ilyen kedvesen. Sosem volt eddig ilyen hozzám.
-Kicsit sem akartalak megbántani egyszer sem... Csak tudod...-kezdte volna, de elcsuklott a hangja.-Mindegy.
-Most már fejezd be, amit elkezdtél.
-De nem fontos.
-Bálint.. Én...-kezdtem volna, de aztán megakadtam és úgy döntöttem nem kellene ezt a kérdést feltennem neki.-Tudod mit hagyjuk. Amúgy sem figyelsz oda, amit neked mondok.
Megállt, és egy pillanattal később előttem állt. Parázsló tekintete fogva tartotta az enyémet és egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy visszatérjen a régi énje. Abban a pillanatban csak ő számított, csak ő volt fontos. Még Andrisról is megfeledkeztem, és amikor Bálint végigsimított az arcomon elfelejtettem levegőt is venni. A másik keze a derekamra vándorolt, amit alig éreztem a fűzőm miatt, mégis tudtam, hogy ott van. Eközben az arcomon lévő keze pedig beletúrt a hajamba. Ajkai a homlokomra tapadtak és apró csókot hintettek rá. Érdekes volt, ahogy a viselkedése hirtelen megváltozott és ha most elment volna egy öreg néni mellettünk rögtön elkezdte volna mondani, hogy milyen aranyos kis pár vagyunk. De a fenébe is nem voltunk azok, csak bandatársak voltunk és ráadásul Bálint nem volt oda értem és én se érte. Szinte ki nem állhattuk egymást.
-De igenis odafigyelek rád-mondta, majd eltolt magától és elindult előttem, de még hátra szólt a válla fölött.-Jobban, mint azt gondolnád...
A Bálinttal töltött sétám hosszú és kínos volt. Miután elértünk Gergőék házához én erőltetett mosolyt villantottam mindenkire, de közben egyáltalán nem voltam valami jól. Rohadtul elegem volt már most az egész próbából úgy, hogy tudtam valami történt köztem és Bálint között akkor, abban a pillanatban. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amit nem is képzeltem volna és amit nem akartam. Remegtem, mint a nyárfalevél, a szívem eszeveszett tempóban dobogott és szinte mázsás súly nyomta a mellkasomat. Kedvem támadt volna sírni ettől a reménytelen helyzettől.
Amikor a garázsban elkezdtük a próbát, mindketten szét voltunk esve. Én nekem elcsuklott a hangom egy-egy szerelmes sornál, Bálint elrontotta az akkordokat a gitáron, és egyszer lefejelte a mikrofont, majd elfelejtette a szövegét is. Mindketten rohadtul idegesek voltunk, talán ő is azt szerette volna, ha elfelejtenénk a délutáni beszélgetést.
Valamiért én mégsem akartam elengedni. Emlékezni akartam rá.
Mielőtt tovább gondolkozhattam volna, Andris hangja csattant fel.
-Bálint, ez nincs jól így. Hibázol egy csomót, úgyhogy arra kérlek most menj ki a konyhába, mosd meg az arcod és tarts egy kis szünetet.
Bálint elmorgott valamit az orra alatt, szomorúan rám pillantott, majd kiment az egyik ajtón, gondolom a konyhába. Felsóhajtottam.
-Bella, gyere menjünk ki beszélgetni-biccentett a garázs bejárata felé Andris és én követtem. Kint hideg volt, így muszáj volt lekapnom a garázs sarkában álló fogasról a kabátomat. Amint kiléptem Andris karja átkulcsolta a derekam, és közel húzott magához. Olyan közel állt hozzám, mint délután Bálint. De egyáltalán miért hasonlítom össze őket? Két külön személyiségű ember és én mégis egymáshoz hasonlítom őket. Pontosabban Bálintot hasonlítom Andrishoz.
 |
| "-Jobban, mint azt gondolnád..." |
-Eljönnél velem randizni?
Gondolhatjátok, alig mertem megszólalni. Teljesen elszorult a torkom, amikor a délutáni percekre gondoltam, de aztán mégis rábólintottam Andris ajánlatára. Magabiztosan elvigyorodott, majd még közelebb hajolt hozzám. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor rájöttem, hogy elérkezett az a pillanat, amire már hónapok óta vártam. Hiába volt az a délutáni beszélgetés, mert még mindig szerelmes voltam Andrisba, és szerettem volna azt a csókot. Mielőtt megtörtént volna, a garázs ajtaja kivágódott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése